Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1867-02-24 / 8. szám
az orgona is bevitetett, a legtöbbekben pedig, a lágy és mélabús harmónium szolgál a közönség éneklése támogatására is. Igy a Fraunkircheben is. Az énekeskönyv cime ez: „Gesangsbuch für die ev. reform. Kirche des Kantons Zürich, Zürich 1853." Ennek függelékét képezi, a lelkészi ágendás könyv, mely még most egyetemesen kötelező érvénynyel bir, s mely az ünnepi s szertartási imák és beszédek gyűjteményét foglalja magában. E függelék külön is kapható és megrendelhető, ha jól emlékszem 21 /z cents. ért. Bevégződvén az ének, a lelkész a szószékben ülőhelyéről felállott, házasulandókat hirdetett, a nálunk szokásos „jegyzette" elhagyásával felhívta a gyülekezetet, hogy ha valaki a jegyes felek közt gátló akadályt tud, jelentse be ezen meg ezen a lelkészi hivatalon s egyszersmind áldást kivánt a megkötendő frigyre. Itt, valamint a többi kantoni egyházakban is, a házasulandókat csupán egyszer hirdetik ki, minek megtörténte után 8-ik napra az összeadás megtörténhetik. Elég-e ez egyszeri hirdetés, vagy háromszorira van szükség? e kérdést lehet pro et contra vitatni. Magam részéről azt tartom, hogy ideje volna nálunk is istenitiszteletünket a másodszori és harmadszori hirdetés lomjától, mely népesebb egyházainkban mind a lelkészre, mind a hívekre nézve unalmas és terhelő, megtisztítani. Régi kánonaink, melyek bár általában nagyon kezdetlegesek, de nem egy tekintetben liberalisabbak, mint régi embereink s mostani szabályzatunk, semmit sem tudnak a háromszori kihirdetés felesleges munkáiról s akár a zoványi (LVI.) akár az Art. Min. (XIII.), akár a felsömagyarországi (XLIX.), akár a Geleji-Katona (LXI.), e rendszabályokat nézzük, mindenik megelégszik az egyszeri hirdetéssel. A házasulandók után egy halottat hirdétett a lelkész ki a hét folytán elhunyt s el is temettetett. Kivánta : hogy csendesen nyugodjanak porai, (közbevetőleg legyen mondva: be üres és szellemnélküli kívánság ez!) a gyülekezet pedig emlékezzék meg a halálra. Végül alamizsnálkodásra buzdította a „Meine Geliebten"eket (ez a rendes megszólítási forma), s pár szóval áldást mondván a közönségre, elhagyta a szószéket. Az isteni tiszteletnek vége volt, amit azonban én és társaim akkor nem vettünk észre. Vártuk, hogy most „kijövöre" mégegyszer meg fogjuk hallani azt a szép éneket. Hanem a közönség némán maradt. A zürichiek azt tartják, hogy az éneknek sokkal komolyabb és fölségesebb rendeltetése van, hogy sem annak dallamára az emberek, mint a katonák a dobszóra masírozzanak. A harmónium magában zengett, a közönség pedig, midőn a pap elvégezte beszédét, megindult. A mint a székek üresen maradtak, láttuk, hogy azok számozvák s az ülőhelyek a tulajdonos nevével megjegyezve vannak. A templomajtóban lármás és tolakodó koldusok nem voltak láthatók, miután itt a nyomorultakról máskép gondoskodnak; hanem a szegények számára azért az egész közönség adakozott, mert az ajtón kivül két oldalt tisztességes kinézésű úri emberek állottak (mindenik oldalon egy-egy), a templomból érkezők elébe némán tartván egy fekete báránybőrből készült cukorsüvegalaku kis zacskót. Miután hátul maradtunk, volt módunk látni, hogy a gyülekezetnek egyetlen egy tagja sem akadt ki részvétlenül haladt volna el a kis zacskó mellett s az isteni tisztelet eme kiegészítő részének, az adakozásnak eleget ne tett volna. A zacskó átmérője felül majdnem egy araszt levén, bele lehetett pillantani s nem kis meglepetéssal néztem, hogy abban csupa ezüst pénz volt jókora csomóban. Fölsohajték s szomorúan emlékeztem vissza azon harminc krajcárra, mely nálunk vasárnap délelőtt népes egyházakban begyül, oly helyeken, hol a lélekszám legalább is van annyi mint Zürichen, a közönség pedig négy templom közt nem oszlik meg. Délután a Französische Kirche-be mentünk, mely a Gross-Münster átellenében fekszik. Egészen uj épület, lusterekkel (melyek azonban nem csillognak) ellátva, miután a helyiség esteli összejövetelekre is használtatik. A kisded imaház belölröl góth íves, fehérre meszelt, minden festés vagy kereszt nélkül. Belépve, alig találtunk néhány embert benne, s észrevettük, hogy most még kelletinél is korábban jöttünk. Félórát kelle várakoznunk néma csöndben, mialatt a hallgatóság lassan gyülöngött. Kitűzött időben Schweizer Sándor jött be mint lelkész, ki egyszersmind egyetemi tanár is, habár az itteni törvény szerint a lelkészek egyetemi tanárok nem lehetnének. Ugy volt öltözve mint délelőtt Zimmermann. Utána az egyházi szolga a templomajtót belölröl bezárta. Schweizer rendbe hozván könyveit a szószék alatt, belépett azon fülke ajtaján, melyet előtte egy másik templomszolga felnyitott s pár perc múlva a szószékben tűnt fel. Itt egymásután kétszer mondá ki az éneklendő vers számát, de a verseket nem olvasta fel. A szép ének ekkor megzendült, kisértetve itt is harmónium által. Vége lévén az éneknek, a lelkész, ki időközben leült, felállott s a megszabott elöimát és a „Miatyánkot" elolvasván, kijelenté, hogy folytatja a biblia magyarázatát s Mátéból egy igen érdekes homiliai részt olvasott fel, melyről félóráig remekül beszélt. Schweizernek erös és éles arcvonásai vannak, sűrűen ráncolt homloka, boltos szemöldöke, ritkuló haja s szelid tekintete, néha oly árnyalattal, mely némi határozatlanságra látszik mutatni. Arcán a helvét typus, a széles kép s a meglehetősen nagy pofacsont első pillanatra észrevehető. Szakállát alól meghagyja, egyébként borotválkozik. Mint szónok távol van attól, hogy müvészkedjék. Lágy és szelid hangja van, melyből ittott bizonyos melegség s a meggyőződés komolysága szól ki. Kézhordozása igen sürü. Ujjait legtöbbször szétterpeszti; néha, midőn szavának különös nyomatékot akar adni, kezével a szószékre üt. Papirt nem tesz ki. A prédikátió után imát mondott, majd kijelölé az éneket s ennek végeztével fölnyittattak a terem ajtai. A harmónium magában szóllott s a gyülekezet, mely jobbára nőkből állott s a kisded templomot csak félig tölté meg, csöndesen szétoszlott. Alamizsnálkodás nem volt. Itt is volt két férfi, ki figaróját az isteni tisztelet alatt fején hagyá. Szeremlei Samu, \ (Folytatjuk.)
