Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-07-01 / 26. szám

gadlatását és ünnepélyes megerősittetését. Mintegy 80 évre terjedt pályájának végén, visszatekintve a sokat hányatott protestáns egyház múltjára és saját életére, a mely azzal egybeforrva vala, elmondhatá a vén Simeonként: Most már bocsásd el oh Uram a te szolgádat békességgel! Beythe pályájának vonzó volta azonban nem ezen, vagy legalább nemcsak ezen körülményekben áll, hanem sokkal inkább abban, miszerint az ö pályájának végső szaka valóban szomorú, trágikus vala. — Beytheben, a kitűnő tudományos műveltséggel valódi szabad szellem s e mellett igen nemes, szelid és emelkedett jellem volt egyesülve, s im ö lett hazánkban a betürágó, türelmetlen és zsarnok confessionalismus molochjának egyik áldozatául oda lökettetve. Oly kitűnő s valóban dicső, tiszta nemes jellemű superintendensnek mint Beythe vala, nyugalmat óhajtó és érdemlő tisztes vénségében elárultatnia, elgázoltatnia lelkésztársai és pedig nagy részben olyanok által, kik egykor tanítványai valának, — nem megindító, nem tragicum-e ez ?! Szerzőnk kiváló figyelmet fordit azon kérdés megoldására is, hogy vájjon Beythe lutheránus superintendens vala-e avagy református ?, s Tóth Ferescet, ki Beythet reformatus-i nak tartja, tüzetesen cáfolja, söt meg cáfolja. Nem kell csodálkoznunk, hogy szerzőnk ezen harci provinciát is vette magának. Régóta szokásuk már a magyar protestáns egyháztörténelmi Íróknak felekezeti érdekből vitatkozni a reformatio ősi dicsősége s egyes kitűnő reformátorok hitvallási és felekezeti álláspontja felett. Az egyik azt • mondá, hogy a magyarországi reformátio és protestantismus évtizedeken keresztül, testestől lelkestől kizárólag lutheránus vala, — a helvét irányzat és kálvinismus későbbi pártütés és szakadás következése; — a másik ezt kisebb nagyobb mértékben tagadta s kálvinizmust szeretett volna találni hazánkban talán már Kálvin előtt. Innen van pl. az erdődi zsinat, Huszár Pál, Beythe és mások hitfelekezeti álláspontja feletti vitatkozás, — a mi fájdalom, néha majdnem odáig ment, miszerint ránk is illet Vörösmarty egyik mondata, hogy t. i. az ember, s talán épen a magyar ember: „Midőn dicsői vesztenek, Bújában egymást marta meg." Szerzőnknek teljes igazsága van abban, ha tagadja azt, hogy Beythe helvéthitvallásu vagy kálvinista superintendens lett volna; de már abban aligha van igazsága, midőn őt egyenesen lutherannak mondja. Beythe nem volt sem ágostai sem helvét hitvallású, sem lutheránus, sem kálvinista, mert ő határozottan visszautasított bármiféle szabályzó s kötelező hitvallást és emberi tekintélyt; ö tisztán s közvetlenül bibliai alapon álló protestáns keresztyén volt, s ezen álláspontját egy percig sem tagadta meg superintendensi minőségében. Erről én, tökéletesen meg vagyok győződve egyebek mellett különösen a Beythe melletti apologiából, a melyet a birtokomban lévő egyetlenegy egykorú és eredeti példányból szívesen kiadnék, mihelyest e tekintetben kedvezőbb jelenségek mutatkoznának irodalmi életünk láthatárain. Beythe hitfelekezeti álláspontja felett Ítélni, vagy inkább, tisztább nézetet nyerni akarván, mindenek előtt jegyezzük meg, miszerint tévedés lenne a XVI-ik század protestáns egyházi egyéneit és eseményeit a két felekezet közti jelenleg fenálló eltérések és ellentétek vonalaihoz, — szögleteihez és §.-aihoz méregetni. A XVI-ik század még, alig az egy pár utolsó évtizedet kivéve, nagy részben az ébredés, forrongás és hullámzás korszaka volt; az Úrnak lelke lebegett a hullámok felett; de a vizek nejjr^valának még mindenütt teljesen külön választva a száraztól és nem mostak maguknak saját kizárólagos medreket. Valami országos egyházi centralisationak, egyetemes értékű hitvallásnak, szertartási és kánonos könyvnek se hire se hamva, s a suprensi és esperesi hivatalok mindenek inkább mint bureauk valának. Azon dogmai, szertartási s egyházigazgatási eltérések és ellentétek, melyek a két felekezet részéről ma már mint valami hideg ércbálványok meresztik egymásra szemeiket, akkor még csak folyó anyagok valának. Nem mondom, hogy, már Beythe korában s épen az ő kormányzata alatt lévők némelyikének lelkében is ott nem szunnyadoztak^ vagy inkább leselkedtek már a túlzó lutheran orthodoxia és confessionalismus daemonai; lehetlek többrendbeli erős szóváltások és viták is; — de mindez, mint előttem látszik, csak olyanforma vala, mintha pl. ma ugyanazon egyházkerület lelkészei valami kérdés felett, két, ítárom vagy több pártra oszolnak, de a pártokból azért, külön egyházkormányzat testűlet, vagy külön hitvallású felekezet nem lesz. Ha a Beythe korában és környezetében olyan uj párt alakulásáról lehet szó, melynek létrejöttét confessionalis és egyházigazgatási érdekek szülték és jellemezték: akkor ezen uj pártnak alapitója nem Beythe, mint szerző véli, hanem az ö ellenfeleinek vagy is a kényszerítő confessionalismus barátainak reactiója. Oly vallásfelekezeti jellegű egy -házi pártot, melyet Beythe alapitott volna, a történelem nem ösmer s fel sem teszem, hogy szerzőnk, midőn müve 40-ik lapján, 1597 utáni időkről beszélvén, „most keletkező egyházi pártu

-TÓ\, ,.az uj párt^-ról stb., ismételve szól, — ezen azt értené, hogy a reformált vallású egyházi irányzat, vagy ha ugy tetszik a kalvinismus, ott a dunai vidékeken csak 1597. után és pedig a Beythe megalapítása következtében mutatkozott volna. Huszár Pál, a ki szinte dunavidéki reformátor volt, már több évtizeddel 1597 előtt, azt irja Bullingerhez, hogy Magyarországban a Bullinger és Kálvin müveit olvassák és követik leginkább, és pedig ezt irja nem vészharangot húzva, — mint efélét néha a szászföldről és a szepességröl Wittenbergbe irtak volt, — hanem irja örvendezve. Szegedi Kis István, kinek hamvai, szinte a Duna partján pihennek, ha ugyan ezóta ki nem mosták azokat a hullámok, mint tisztán református theologus hunyt el stb. stb. De Beythe, mint emlitém nem volt sem lutheránus, sem kalvinista, s sem ez sem amaz idegen confessio híve. 0 ösmerte, vallotta és követte a keresztyén protestantismus legfőbb elvét, mely nem más mint a lelkiismeret egyéni szabadsága és semmi emberi tekintélyben segítséget és menedéket nem találó egyéni felelőssége. Ezen elvet vallották és követték kisebb-nagyobb mértékben magok a nagy re-