Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-12-30 / 52. szám

annál nagyobb rombolással kitört politikai forradalom, elébb francia,- később spanyol- s legújabban olaszországban a tekintély alapján nyugvó középkori intézményeket halomra dönti és helyébe az egyéni szabadságot érvényesítő alkotmányos államszerkezetet lépteti. De míg a protestáns államokban az egyszer kivívott constitutionalis államélet, mint a népöszszes szellemi, vallásos ugy mint tudományos műveltségének kifolyása, békés fejlést enged, addig a katholicus államokban az egyén szabad önállóságán alapuló államszerkezet a vakhódolatot követelő középkori egyházzal folytonos ellenkezésben és harcban áll, s azért míg a mivelt rész a humanitási érzelmeit botránkoztató egyháztól elfordul, a tömeg a vallás által örökös feszültségben tartatik azon eszmékkel, melyek a polgári kormányrendszer alapjául szolgálnak, s ennélfogva forrongásokra minden órában felhasználható. Hogy is lehessen szellemi egység és állandó nyugalom oly polgárzatban, hol amit a nemzet mint ősei vérén szerzett drága vívmányt szentnek tart és tisztel, azt valláséletének feje, mint legközelebb az Encyklicában láttuk, az istentelenség, elvetemedettség netovábbjaként tünteti fel ? Nem volt egy aspiratioja a kornak, nem egy drága, reménye, melyet a hegyeken túl nem szidalmaztak, lábbal nem tapostak volna; erkölcstelennek. istentelennek mondták és mondják folyvást a jelent; miért ? mert nincs az embereknek kedvük egy institutiot isteníteni, mely a középkor iszonyatosságait felújítaná, anélkül hogy annak bár kevés erényeit is föléleszteni képes volna s hagyján, hogy ha még azon institutio tisztán vallásos természetű volna: az istentelennek bélyegzett kor soha sem bántana egy intézményt, mely a társadalom nagy részének vallásos tisztelet tárgya; de az institutio, melyért a küzdelem foly, annyira nem csupán vallásos természetű, hogy bátran mondhatjuk: soha a legveszettebb atheismus sem ejtett oly érzékeny sebeket a közvallásosságon mint azon intézmény, mely a vallás szolgáiból hatalmas nagy urakat csinált és a szent pietást a nagyravágyás eszközévé aljasította ; mióta a vallás olyanná lett, hogy annak leginkább a papok veszik hasznát, csakis a papok dolga lett az, és legfölebb még azoknak, kik épen nem gondolkodván, pórázon vezethetők. De nem folytatom ezek fejtegetését, mert érzem, hogy ilynemű dolgok, ha még oly igazak is, általam elmondva sértegetési vágyból fakadt ráfogásoknak fognak kereszteltetni. Szóljon inkább helyettem egy katholikus iró, ki legközelebb a „Journal de Debats" dec. 12-ki számában igy nyilatkozott: „E percben a történelem egyik legnagyobb eseménye, a legjelentékenyebb tény valósul,mely a keresztyénség létre jötte óta a világon előfordult. Bármily gonddal járjanak is el körülötte, hogy némi mesterkélt fenmaradást biztosítsanak számára, a pápaság világi intézménye, e testnélküli fej, amint Antonelli bibornok nevezé, semmi esetre sem bir többé elegendő életerővel, hogy fenmaradhasson. Megengedjük, hogy legpontosabban végrehajtandják a szerződéseket; megengedjük, hogy Olaszország legjobb akarattal van, hogy azok megtartassanak, hogy Franciaország és Európa azokat tiszteltetni kívánja, de vannak az emberi szándokoknál sokkal erösebb viszonyok, vannak végzetes törvények, melyek eszközlik, hogy egymást kizáró elvek együtt nem élhetnek. Az egyház világi kormányzata, amint alakulva volt, már régóta csak idegen hatalmak segítségével élhetett meg, s amint e támaszt elvonják, az épület magától összeomlik. Hogy kevesebb vagy több idő alatt következik-e ez be, az nem tesz a dologhoz semmit, a kérlelhetlen idő végre fogja hajtani művét. Ha feltesszük is, hogy minden lehető s a legőszintébb erőködések megtörténnek, hogy fentartsák a pápai souverainitás utolsó maradványait ; ha feltesszük is, hogy minden, bármily vallású kormány közreműködnék az uralkodás e kivételes formájának fentartására; mégis azt kell mondanunk; hogy mindez haszontalan fáradság; miután ez utóbbi kormányok magok oly elvekre fektetvék, melyek homlokegyenest ellenkeznek azzal, amit Rómában védeni akarnának. Bizonyára Olaszországra nézve épen nem sürgetős hogy Rómát hatalmába keritse. Sokkal inkább érdekében fekszik az, hogy maga ellen föl ne bizgassa, a magát katholikusoknak nevező világ többé kevésbé őszinte szenvedélyeit. De saját akarata abban mit sem fog tehetni. Maga a polgári társaság szomszédsága elegendő leszen arra, hogy lassankint, kikerülhetlenül, szétmálassza a theocratikus társa-