Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-12-16 / 50. szám

A kegyes lelkek sorra elidegenedtek az egyháztól, mely a fény és hatalom tetőpontján a kicsapongások minden nemeit egyesité magában és még a kedvére élö világfi is indignatioval fordult el oly emberektől, kik mig hivatalok szerint szájjal önmegtagadást és alázatosságot hirdettek, tettleg a legocsmányabb életet éltek és bűnös kéjelgésnek és nagyravágyásnak oltároztak. A középkori irók szinte kifogyhatlanok a papok feslettsége feletti panaszaikban és Bocaccio, a 14-ik század közepe tájt élt olasz költő elbeszélése szerint, egy kegyes keresztyén, ki egy bizonyos zsidót minden áron meg akart téríteni, utoljára rávette, hogy Rómába utazzon. A zsidó Rómában megfordulván, ott a romlottságot a legalsóbb rétegtől a legfelsőbbig oly veszettnek találja és oly színekkel festi, hogy mai nap olyasmit leírni sem lehet és midőn utoljára még is keresztelésre jelenti magát, azt adja okul, hogy azon egyház, mely tagjainak oly iszonyatos feslettsége mellett még is fennáll, okvetlen isteni eredetű. Mi az egyház középkori romlottságában sem látunk semmi rendkivülit, hanem a dolgok igenis természetes fejleményét. Az aJbsolutismus minden időben nem kevésbé volt végzetes azokra nézve, kik gyakorolták, mint az alatta szenvedőkre nézve. A korlátlan hatalom nem hogy az ember fölibe helyezné birtokosát, inkább kisebbé teszi az embernél, mert megszünteti reá nézve a tekinteteket, melyek élvszomját és szenvedélyeit mérsékletre inthetik, s valóban a középkor papságának nem emberi, hanem angyali természetűnek kellett volna lennie, hogy ha mint a nép teste és lelkének föltétlen ura, e hatalommal vissza nem él és mindenhatóságát kéjelgésre és gyönyörök megszerzésére nem használja fel. Azonban az isteni gondviselés az emberiségi ügyeket bölcsen ugy intézte, hogy a bitorlás szülője legyen a bűnnek, a bűn a lakolásnak. A pápaság története ezen erkölcsi törvénynek legszólóbb tanúsága. „Soha egy hatalom sem volt, — mondja „l'Avenir National" — mely ellen népei annyiszor fellázadtak volna, mint a pápai hatalom ellen. VIII. János pápáskodása, azaz 872 óta folytonos küzdelemben élt a pápa az ő világi hatalmának fentartása miatt. Százöt év alatt (896 — 999) 29 pápa váltotta fel egymást, kik közül 11 megöletett, 3 a börtönben vagy számkivetésben halt meg, 14-nek pedig csak neve volt pápa .... . . . Nem tréfa, nem ámitás-e azt állítani, hogy az egyházi állam soha nem volt ellenséges az ő pápakirályával? A rómaiak 150-szer, az egyházi birodalom 160-szor lázadtak fel a pápák ellen." Valóban a pápaság százszor megtört volna saját népe csapásai alatt, ha terjeszkedési ösztöne messze távolban mindég kiskorú fris elemeket nem csatol birodalmához, kiknek segítségével leveretéséből ismét fölemelkedik, sőt a gyámkodása alól kinőtt és tőle elszakadni akaró igaz keresztyéneket el is pusztitja. Ebben xejlik a pápaság tartóssága s életszivósságának főtitka. Az emberiség azon társadalmaira nézve, melyek vagy kezdetleges polgárisodási állapotban vannak, vagy a középkori miveltség niveauján állanak, az egyház mint tekintély mindig életszükség s azok számára a pápaság mindég helyén lesz. Mikor azért a pápaság makacs féltékenységgel következetesen őrzi középkori doctrináit, merőben ellenszegül minden haladási törekvésnek, és a lelkek feletti hatalmát a szellemi tespedés örökítésére használja, — a gondolkodó ember ab-' ban semmi csodálkozni valót nem lát, s inkább az avval ellenkező eljárást találná megfoghatlannak. A pápaság midőn a haladás ellen reagál, csak önfentartási ösztönét követi, jól ismervén Sallustius eme maximájának életből merített igazságát: „impérium facile iis artibus retinetur, quibus initio partum est." Schneller, századunk elején élt osztrák katholikus történész, ki az akkori censura kötött viszonyai között a történelmi igazságot csak ugy ejthette, hogy ha az officiosus hazugságnak is szemét kitörőié, a pápaság fejtegetett két egymást felváltó phasisát ugy festi, mintha azok a mindég egy és ugyanazonosnak maradt pápaságról való kétféle nézetek volnának. Szavai e következők: „A pápaság minden emberei intézmények közül a mennyhez vezető legkövetkezetesebb intézkedés ; azon gondolatból indul ki, hogy az örök igazságot minden népeknek hagyományképen eszébe és műirányképen kedélyébe kell vésni. A ziláltság századaiban a keresztyén társulat messze szétszórt tagjait egyházi hite s a latin nyelv által egyesité. A dölyfös zsarnokoknak, kik az ököl jogánál egyebet nem ismertek el, a nyilvános véle-