Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-10-07 / 40. szám

sében személyesen felelős, és mint öncél önmagában a külvilág irányában absolut érvénynyel bir. Az embernek ily értelembeni emberiesedése, amely tartalmazza a valódi humanismus alkatrészeit, ez az, a mi mint aranyszemek az idők és események folyamán leüllepszik. Ez a történet essentiája, a világtörténet szivere, melynek verését a mélyebben vizsgáló kiérzi az események külseje alól; és e mellett a történet változó eseményei, vagy egyes népek miveltségi kifejlése, — a mint annak vallási és állami életükben kifejezést adtak, — csak ugy tűnnek fel, mint egyrészről az emberi kifejlés stádiumának határjelei, a humanismus kiküzdött vívmányainak diadaljelei; másrészről, mint a gondviselés nyújtotta emeltyűk és momentumok ujabb vívmányokra és további haladásra. Mielőtt ezen iránypontból felvett tárgyammal közelebbi vonatkozásba lépnék, és megkísérteném az adott történet nyomain az ember kifejlésének fokozatos stadiumait legalább vázlatosan néhány körvonallal feltüntetni; szükséges, hogy előbb az embernek, mint erkölcsi szabad individuumnak fogalmát körvonalazzam. Az erkölcsi individuum fogalma szükségesképen kettős fogalmon alapszik, u. m. subjective az ember erkölcsi külön érvényének és akaratának, — és objective az emberen kívül eső, és az egyéni akaratot korlátozó és szabályozó általános törvény— mint örök isteni akarat-létezésének fogalmán. Ezen két feltétel— mint petitio principii — adja az embernek mint olyannak fogalmát, és ezeknek bármelyike nélkül megszűnik az embernek erkölcsi természete. Az emberi véges külön akarat és hajlam érvényesítése: bün, abnormitás és boldogtalanság ; a végetlen örök isteni akarat kényszerű vagy öntudatlan teljesítése természetesség, de nem erkölcsi tény. E szerint az ember ott culminál, és ott lesz szabaddá, a hol az egyéni akarat, és az örök erkölcsi törvény mint isteni akarat találkoznak és összefolynak — egymásba olvadnak. Egyéni hajlama szerint istenileg érezni, akarni és cselekedni, és ebben mintegy istenülni és üdvözölni; ez az embernek legmagasabb szabad egyéni ténye. Ha már most vizsgálódásunkkal a positiv történet terére lépünk, csodálatos, hogy mint irányzódnak az emberi kifejlés és mivelödés minden áramlásai ezen irány — és célpont felé! Mint a delejes tű, mely — habár erőszakosan kilököd természetes irányából, reszketve és inogva ismét csak titkos erőtől kimutatott természetes irányába fordul; ugy az emberi törekvés és fejlődés is, — habár néha rázkódtató világesemények által, mintegy erőszakosan kitaszítva természetes irányából — kevés ideig rezegve és habozva — azután ismét csak a gondviseléstől kimutatott ezen iránypontja felé mutat. Söt annál csudálatosabb, hogy — a mennyiben az embernek, mint erkölcsi lénynek, kifejlése a feljebb mondottak szerint egyrészről az embernek anthropologiai kifejlése, másrészről az isten-tudat űtján alakulhat csak; a Jézus előtti történetben még a munka beosztás mintegy tervszerű rendszere is szembeszökő, ugy hogy az emberi kifejlés űtjai két irányban indulva — mégis ugyanazon egy pontban — találkoznak. Mig t. i. a pogány miveltség anthropologiai űton mintegy az embert keresi, addig a Judaismus kifejlésének minden fokozatain theosophiai űton az istennek tiszta fogalmát nyomozza. Ha megkísértem a régi történet ezen itt érintett két felé ágazásain, és két ellentétes irányból kiindult űtain kutatva, a Jézusra vezető nyomokat feltalálni, és ezen két űtnak Jézusban — mint azon egy célpontban történt találkozását felmutatni; nem lehet ugyan célom, és ezen lapok oeconomiája sem engedné meg, hogy ezen nyomozást a legrégibb — ugy is az idők porától és mohától befedett őskor történetében kezdjem, a melynek rommaradványai között a történet — mint a bölcsészet kedvelője csak tapogatózva és botolva járhat. Ily, némikép biztos utánnyomozást ugy is inkább csak a már némi történeti világításba hozott görögrómai miveltség, és sz. könyveinkben magát oly élesen kinyomott judaismus szelleme enged meg. Csak ezen népek* külön fejlődése mozzanatait, és fejlődésük végpontjáni érintkezését és találkozását akarom röviden megjelelni. Hogy a görög miveltség az embernek csak a subjectiv — a természetes emberinek egyoldalú anthropologiai kifejtése, az ezen nép fénykora történetével és szellemi életével közelebbről megismerkedett vizsgáló előtt kétségtelen világosságban áll. A görög miveltség Iátköre, ugy mint ez állami életében, közerkölcsi nézeteiben és vallásában viszlükröződik, tisztán a subjectiv egyéniben, a természetes emberiben határozódik — objectiv alap és erkölcsi fogalmak nélkül. A mint az ember magát általában vallási nézeteiben és istenröli fogalmaiban tükrözi, ugy a görög mythologia istenei is csak subjectiv véges és természetes emberi alakok, az emberi egyes szeszély- és kedélyállapotok kinyomatai, objectiv erkölcsi tartalék nélkül; és a fölöttük álló — az általános helyébe helyzett fátum is csak a minden erkölcsi fogalmat kizáró vak természeti kényszerűség. Könnyen átlátható, hogy a subjectivitás ezen álláspontján hiányzik az erkölcs — az erény és bün — keresztyén értelemben vett fogalma; és legfeljebb csak a természetes szépnek, a subjectiv illőnek vagy illetlennek van helye. Az erény és a bün csak rávitelesen azok, a mint károsak vagy hasznosak, kellemesek vagy kellemetlenek. Innen van az, hogy a görög miveltség majdnem csak közpolgári erényeket és bűnöket ismer. A görög szellem ezen objectiv korlátokat nem ismerő tisztán subjectiv világnézlete philosophiai kifejezésre talált a görög sophistikában, mely minden objectiv erkölcsi fogalmat felforgatva az emberbe magába helyezé a minden dolgoknak erkölcsi mértékét. E szerint minden lehet jó vagy rosz, az cmb eri önkény és szeszély szabályozása szerint, és a rosszat jóvá, a jót rosszá tenni — a legnagyobb emberi bölcsességnek állíttatik. Alig lehet azt hívebben jellemezni, mint azt sz. Pál (Rom. 2, 140 oly röviden és oly találón tevé: ,,a pogányok, a kiknek irott törvényük nincsen — ök maguk-maguknak törvényük." Nevezetes időpont állt be Socratessel. Az ö Iátköre is az emberben határozódik, de nem az egyéni emberiben, a mint az esetlegesen, individuális szeszélyei, nézetei és hajlamai szerint nyilatkozik; hanem az általános emberiben, amint az az emberi lélek és gondolkodás örök törvényeiben jelentkezik. Ez az általános az emberben az ö d a m o n a, inely öt sugallja, és ,,a mely