Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-10-07 / 40. szám

— habár irott törvénye nincs — természet szerint a törvényhez illendő cselekedeteket cselekedtet." Azért bölcseletének jelmondata: „ismerd meg magadat;" a mint tanmódja is az emberben a subjectiv esetleges mellett az általános tisztán emberit, a léleknek örök törvényeit keresteti. Í. Midőn Socrates a subjectiv egyéni akarattal szemközt az általános emberinek örök törvényét állitá, és ehhez kötötte az llerkölcsiség fogalmát; méltán mondhatjuk, hogy pogány részről ő a moralitás atyja, és egyszersmind űtmutató és títegyengetö Krisztusra; és hogy az ö irányával az ember az emberi fejlődés ezen ágán — ámbár ellenkező pontból indulva — még is már arccal azon egy cél- és találkozási pont felé fordult. Ezen irány nyomait még világosabban találjuk fel Socrates nagy tanítványában Piátóban — és utána Aristotelesben, a kik — habár látszólagosan ellentétesen — amaz az idealisinus, imez az empyria utján — abban még is találkoznak, hogy az empyrikus egyéniben csak esetlegeset találják, és az általánosba helyezik az örök-valót; és a főeszme csak egy lehetvén — egyrészről a polytheismus Isteneinek talapzatait megrázkódtatják, másrészről a moralitás alapját az emberben az örökvalóra és maradandóra fektetik. Az ö iskolájuk és bölcseletük gyakorlati alkalmazást nyervén a Stoában, ez a valót és maradandót, és ezzel együtt az ember által elérhető legfőbb boldogságot az erénybe — azaz a léleknek az eszményi valóval, és az erkölcsiség örök törvényeivel való harmonicus összeolvadásába helyezé. Etsi fractus illabatur mundus inpavidum ferient ruinae. Az emberi léleknek ezen önmagához jutott és inagát felismert önbecsérzete, és a külvilág eseményei ellen érinthetlen érvényre emelt önelégültsége és megdicsőülése, amint a Stoában magát kifejezi; nemde ismét ugy tűnik fel, mint az emberi léleknek sejtelmes rezgése a gondviselés által kitűzött irányban és kimutatott cél felé ? Ha a görögöket elhagyva a pogány míveltség fejlődésének utait tovább nyomozzuk, a világuralmu Róma népeivel találkozunk, mint a melyre szállt történeti egymásutánban is Göröghon hanyatlásával a vezérszerep. A római műveltség is a paganismus általános jelleme szerint egyoldalulag subjectiv. Hanem mig a görögnél már nemzeti geniusánál fogva is inkább csak a természeti embernek önkéntelen, nem reflectáló — úgyszólván gyermeteg (naiv) nyilatkozatait láttuk; addig a sokkal practicusabb római szellem határozottan gyakorlati irányt vesz, és rávitelesen az élet praktikumaira fejti ki tevékenységét. Az egyéni ész- és akaratkifejtés tárgyat — korlátot talál, melyre reflectál, és a mely leköti és szabályozza; de ezen korlát nem az általános erkölcsi törvény — hanem véges valami: a világszerinti hasznosság, célszerűség és gyakorlatiság. Ebben fekszik a római népnek egy részről világtörténeti szerepe, más részről saját míveltségének értelmezése, ugy amint ezt társassági viszonyában, családi életében és vallási nézeteiben kifejezve találjuk. Már vallási életében is ezen józan gyakorlatiasság, és a hasznosság eszméi nagy szerepet játszanak. A római Istenek — habár nevük szerint más népektől, különösen a görögöktől vétettek, de jelentésük szerint a római lélek olvasztó kemencéjében sokszor egészen más alakot nyertek, és leginkább a haszon és kár elvont eszméinek majdnem csak allegorikus kifejezései lettek. Jupiter most a Jupiter capitolinus — a római államisten, a Fortuna publica, pax, tranquilitas stb. oltárakat nyertek. Szintúgy a római állam eredetében nem egy külön népcsaládnak és egyes nemzettörzsnek közös nemzeti szellemtől lelkesült felemelkedése, hanem egyesekből összecsoportosult egyéni szövetkezés és társasulás praktikus célokra. A cél: az egyénnek világi jólléte és boldogulása, és a mennyiben ez a társaság által inkább elérhető és biztositható; a főcél a társassági jólét. Salus reipublicae summa lex esto. Innen a köztársasági szerkezet, melyben eredetileg minden egyes szövetkező egyformán jogosult, de ezen külön egyéni jogosultság felolvad a társadalom absolut jogosultságában, az individuális szabadság beleépített kő, az állam egyetemébe. A római merev polgárzat Saturnuslíént felemészti saját gyermekeit : az individuum jogosultságát, az egyéni szabadságot. A társadalom elnyeli az embert. Innen a római államnak a köztársaság későbbi idejében örökös hullámzása, a társadalomnak féltékeny küzdelme az egyesek ellen, és az egyes hatalmasok versengő rivalitása — absolut érvényre törekvése; mig nem az állam eszméje a Caesarismusban szomorú diadalt ül, és az egyéni szabadságot végképen megtörve, a római imperatorokban absolut érvényre emelkedik. A római államban igy csak egy szabad és egyénileg jogosult ember van, a kiben a status eszméje képviseltetik; a többiek mind democratiai egyenlőségben egyenlők egyéni jogosultságok megsemmisülésében — a szolgaságban. Bármi szomoritó és leverő legyen is a Scipiók és Grachusok hazájának ezen tragikus történeti fordulata, mégis ezáltal és ebben teljesiti a gondviseléstől számára kimutatott títegyengetö missióját. Ezen Róma, mely kebelébe fogadva az akkor ismert minden, és egykor külön-külön szereplett népeket, és külön nemzeti lételükben és önállóságukban megtörve és megsemmisítve, azokat mindent nivellirozó merev polgárzatába beleépíti — nem-e ez a gondviselésnek ama történeti mozsara, melyben a particularismust megtöri — összezűzza, és az embernek nemzeti külön létele mellett mint világpolgárnak, mint tisztán embernek eszméjét hozza létre? Ez a Róma, mely a világ majd minden külön nemzeti isteneit pantheonjába Összehordta, és külön lételüktöl, értékjüktől és jogosultságuktól megfosztva— azokat mintegy a történet zsib- és lomtárába egymásra halmozza ; nem e a gondviselésnek működő keze, mely a paganismus tarlóin előbb összetakarít, és a földet mintegy a már készletben levő nagy eszmék számára elkészíti? Ez a Róma, mely az embert kifelé szabad egyéni lételében és értékében megtörte és megsemmisité, és mintegy önmagába veté vissza, hogy saját énjében keressen a külvilágtól független lelki világot és erkölcsi szabad létet — melyben az ember souverain független és sérthetlen érvénynyel bir, és a melyben világfájdalma megpihen; nem e ez képezi a pogány történeti fejlődésben azon sivár adventi pusztát, melyben a kiáltó szózat hallatszik: térjetek meg, mert elközelgetett a mennyekben országa! (Yége köv.)