Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-10-07 / 40. szám

ság és tanulság van benne, amennyiben az ember csakugyan a történet egyik fötényezöje,és e részben S^intoly szívemelö mint tanulságos az emberi mívelödés nagy harcában egyes fontos szereplökként feltűnt népek emelkedését és elbukását pragmatikus világitásban feltüntetve látni. A történet a népek tanitó mestere. De más részről nem tagadhatni, hogy e nézpontból a történelem a bölcsészetet ki nem elégíti. A véges okok és okozatok végetlen hosszú sorában hol van mégis a végső — az absolut ok, mely az emberi mívelödés rétegeinek egymásra halmozásában bizonyos okszerű rendet és logikai menetet hoz ? a mely egyes szereplök letűntével másokat léptet föl mint uj és fokozatosan emelkedő vezéreszmék zászlóvivőit ? a mely látszólagos összefüggés nélkül, sokszor látszólagos hanyatlások és kerülések mellett is az emberiséget a mívelödés útján soha végképen elbukni nem engedi, söt majdnem fátumszerü, kényszerült, fokozatos emelkedésben mindig előbbre viszi? Hol van az absolut ok? Az empyrikus történész azt mondja, ez a történet geniusa. De mi ez ? A kérdés ezáltal csak mellőzve van, de megoldva nincs. » A történeti bölcsészet ezen nézpont által ki nem elégítve, a másik ellenkező álláspontot választja. Ez a p a ntheisticum világisten ségi világ nézlet. E szempontból a történet csak az Istennek ténye. A világtörténet eseményeinek sorozata lényegileg az Isten eszméinek kifejlődése. Az emberi művelődés egymásra halmozott rétegei nem egyebek, mint az absolut eszmény egyes logicai kategoriainak leverete és lerakodása. A népek — mint az absolut eszmény gondolatainak hordárai szerepelnek, és szerepeiket bevégezvén vagy — eltévesztvén — lebuknak a világ színpadáról. Az egyes nagy emberek csak a történet kényszerű eszmemenetének élesebb kinyomatai, ugy szóllván typikus kifejezései és a világrázkodtató nagy történeti események csak a chemiai processusszerüleg fejlődő isteni eszme ujabb kategóriájának kipattanása — forradalmi emanátiója. Magából érthető, hogy e pantheisticus szempontból kifejtett történetben az embernek, mint activ tényezőnek, szerepe nincs. Az ember a kidobott kő, mely csak magának láttatik a maga erejéből repülni; az emberiség a kifeszített vászon, melyre az idők folytán az isteni eszme kifejlődésének képei rajzolódnak; a történet az isteni gondolatoknak emantiója az ember által. Mellőzve azt, hogy mennyire leverő ezen világnézlet, mely az embert minden erkölcsi értékétől megfosztva, a népeket az ,,ember tragoediája" egyik drastikus kifejezése szerint a malmos ló szerepére kárhoztatja, a kik az Isten eszméinek szolgálatában szüntelen körben forogva, egymásután kidőlnek, másoknak engedvén e mechanikai szerepet; mondom, ezt mellőzve, mint a mely a bölcsészetben ugy sem határoz, mégis nem tagadható, hogy ezen világnézletben is van valami nagyszerű, megható söt tanulságos is; a mennyiben csakugyan az emberen kivül eső felsőbb ok és erő tagadhatlanul egyik fötényezö a történetben. A világtörténet — a világitélet. De más részről ismét nem tagadhatni, hogy e nézpont is a philosophiai történészt kielégítetlenül hagyja, és habár a fentebb felhordott némely kérdéseket részben meg is fejti, de az egészet csak még inkább bebonyolitja. Hol van a történeti fejlődésnek ezen kiméri chablonszerü menete, melyet e nézet feltételez ? Miként jutottak egyes népek az általuk lejátszott szerephez ? Miért épen ezen, miért nem más népek ? Hogyan van, hogy a mívelödés kifejtésének ugyanazon kedvező külső körülményei között az egyik nép félúton elbukik nyomot alig hagyva maga után, mig a másik talán kevésbé kedvező körülmények között magának utat tör, és fokról fokra emelkedve századokra kiható vezérszerepre jut ? A mívelödés ugyanazon fokán és ugyanazon eszmekörben mozgó népeken honnan mégis az a sajátságos — egyéni— az általános mellett az az individuális nemzeti jellem, mely magát minden történeti tényeiben kifejezi? Mind ez alig magyarázható meg, ha az embernek activ tényező szerepet nem hagyunk a történetben. Ha már igy a bölcsészet sem az empyrikus, sem a pantheistikus úton megbízható tájékozási pontot eligazodás végett nem talál a történetben; még egy út marad fönn, melyet — ha talán e helyen visszatetszést nem szülne — a keresztyén világnézletnek mondhatnánk. E szempontból a történet az Istennek és embernek együttes ténye. Az embernek történeti miként fejlődése nem csupán az emberben határozódik; nem véges — empyrikus okok, vagy épen döntő véletlenek szeszélyétől függ; de nem is a külön letett elnyelő, és külön akaratot megsemmisitö isteni akarat kényszerű eredménye; hanem az ember, mint külön akaratú lény, saját külön tengelye körül forog és szabad erkölcsi természete szerint küzködve, néha kerülő árkon, néha ellankadva és ismét gyorsítva haladását ; most elbukva — majd felemelkedve halad a gondviselés kezén a gondviselés által kijelölt célokra. Mint az irás oly szépen mondja: az embernek elméje gondolja meg az ő utát, de az Úr igazgatja annak járását (Péld. 16, 9) Eunt et trahuntur. A történelem szövetén az alapfonal-szálakat a gondviselés kezei vetették meg, a keresztbe menő szálakat az emberek kezei szövik. Csak a kettő — az Isten és az ember együttes fényezéséből alakulhat a történetnek bölcsészeti fogalma, ezen tényezők bármelyike nélkül a történet elvesztvén erkölcsi jelentőségét. Az emberi történetnek ezen, az előbbiekben kijelölt szempontjából lehetetlen, hogy a bölcsészetileg tisztult lát— körű szemlélő előtt a történet eszmemenetében, és az emberi mivelödés fejlődésének nyomain — ugy amint' azok történetileg meg vannak jelölve — bizonyos theologiai irányzat, célzatosság és majdnem tervszerű összefüggés fel ne tűnjék. A történeti fejlődés sokszor divergáló hullámzásai és ingadozásai közepette ingatlanul ott áll egy bizonyos pont — egy centrum regens — melyben a gondviselés és az emberi törekvés útjai összefutnak, melyfelé sietnek, és a melyből indulnak ki a történeti fejlődés minden mozzanatai. És e centrum regens nem más, mint az embernek emberré, azaz erkölcsi szabad lénynyé való fejlődése, oly erkölcsi szabad szellemi valósággá— individuummá — mely elhatározásában autonom, cselekvé-