Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-09-09 / 36. szám

11. A jövő 1867-ik évi egyleti gyiilés helyéül Mihályi tüzetett ki. 12. Miután több el nem hallasztható tárgy nem merült fel — de egyébiránt is az óra már 5 felé járt — tek. Róth József világi elnök űr rövid szavakkal áldást s egészséget óhajtva az egylet minden tagjainak, a gyűlést feloszlatá. Fájdalmasan kell végre kijelentenem, hogy ntsz. Trsztyenszky Gyula esperes és elnök űr az értekezleti gyűlésből délben, egy közbejött temetés miatt, eltávozni kénytelenittetett; s e miatt „népiskoláink felvirágzásának szellemi tényezői" cimü saját dolgozatát, a gyűlés előtt fel nem olvashatta; — egyébiránt annak az egyházi lapbani közlését megígérni szíveskedett. *) Az itt közlött értekezleti gyűlés jegyzökönyvének főbb pontjai eléggé bizonyítják egyházmegyénkbeli néptanítóink haladásnak indult törekvését. — Vajha ezen példa a haza minden vidékein hivataloskodó néptanítókat is fellelkesítené ily értekezletek tartására. Mielőtt igénytelen soraimat bezárnám, legyen szabad honunk összes néptanítóihoz néhány bizalmas szót intéznem. Tisztelt tanitó társaim! A haladásnak indult emberiség egy nemes és dicső célt tűzött ki magának, t. i. a szabadságot. Szabadságra teremté Isten az embert, azért szabaddá is kell neki lennie; de nem az ösi szenvedélyek s vétkes tettek gyakorlásában, hanem meg kell szabadulnia az egymást gyülölés, az árulás, a bün és tudatlanság ösi átka alól. Igen! szabaddá kell lenni az emberiségnek erkölcsileg, s ez azon Istentől ihletett szabadság, melynek kivívása után juthat el csak az emberiség a kitűzött cél felé: a valódi boldogságra. Ámde mikép fog ez megtörténni? talán egy bűvös vesszöveli csapással elö lehet idézni az óhajtott eredményeket ? — vagy talán egy vérnyomokat fakasztó forradalmi erőszak vivja ki ezen erkölcsi szabadságot az emberiség számára ? Oh nem ! — ily alacson eszközzel nem nyúlhat fel mennyekbe a bűnös kéz, hogy onnét a világ boldogító kincsét lerabolja. A valódi szabadságnak nem szabad legyilkolt testvérek vérétől gőzölgő földön ülni diadalünnepét, hanem legyen a szabadság erény szülöttje. Mit tegyünk hát, hogy az emberiség ezen magasztos célhoz: a közerkölcsiség szent céljához mennél előbb eljuthasson ? Neveljük a népet! Ezen magasztos eszme, a népnevelés eszméje villanyozta át a felvilágosodás jelen századában Európa nemzeteit; s önhizelgés nélkül bátran elmondhatjuk, hogy a szellemi nagyságra s az erkölcsi szabadságra törekvő magyar nemzetünk is, — megértve a kor intő szózatát, — óriási léptekkel siet az erkölcsi szabadság szent zászlója alá, melyen ezen feliratot lehet olvasni „Népneveié s". Elvitázhatlan és általánosan elismert szent igazság is az, hogy a nevelés, a legszilárdabb alapja nemcsak egyes emberek és családok, söt egész nemzetek és országok anyagi jólétének, szellemi és erkölcsi kifejlődésének. — Ezen meggyőződésből indulván ki, nem csuda, ha szeretett magyar *) Legközelebb adni fogjuk. S z e r k. hazánkban is, — ugy kisebb mint nagyobb testületek, — minden intézményekkel oda irányoznak, miszerint a nevelés a tökéletesedés magas fokára emelkedhessék. Fájdalom azonban! hogy a mennyire közössé vált a népnevelés eszméje magyar hazánkban is, — ép oly sokak az akadályok is ezen legfontosabb tárgy, a népnevelés előmozdítása körül! S épen ez az oka, hogy századok letelte után is, a. népnevelés szent ügye, — noha egészben véve sokat javult néhány évtized óta hazánkban is — mindamellett nagyon messze áll még — nem mondom a tökélytől, de azon foktól is, melyre folytonos számításaink, s alapos reményeink szerint, valóban már ez ideig eljuthatott volna. A haladó kor, s a közvélemény, kinek rója fel mintegy vétkül a hanyagság rovására, a népnevelési hiányokat, s az ebből származó közerkölcsiségnek ez ideig is alsó fokán állását? Nem-e minket néptanítókat sujt-e leginkább e legterhesebb vád, s nem azt mondja-e a világ: hogy népnevelés és igy az emberiség szellemi fejlődésének kulcsa a néptanítók kezébe van adva, s csak egyedül a néptanítóktól függ a közoktatást és nevelést, vagy a felvirágzás felső fokára emelni, vagy a lesülyedés örvényébe buktatni. Igen! a haza, az egyház s a társadalom tőlünk néptanítóktól várja, söt követeli is, a nép erkölcsi, és szellemi fejlődésének tökélyre emelését, — s a szülök ránk bízzák legdrágább kincseinek gondos megőrzését, gyermekeiknek kellő oktatását és nevelését. Rajta hát bajnoktársaim ! a hazának, az egyháznak, a társadalomnak s a szülőknek ezen bennünk helyezett bizalma s méltó követelése vesse össze vállainkat, a nevelési nehéz terhek elhordozására, s küzdjünk az akadályokkal, melyek a nevelés terén naponként elénkbe gördülnek. Anyagi jutalomra fáradalmainkhoz mérve ugyan nem számolhatunk, de a cél szentsége, s a közös ügy nagy fontossága, elég biztosítékot nyújt arra nézve, hogy terhes munkánk a haza, az egyház, és a társadalom méltó elismerésében részesül. Vessük le magunkról a tétlenség elavult köntösét, s övezzük fel lábainkra a buzgóság s a törekvés saruját, igy reménylhetjük, hogy a haladás utján mi sem maradunk hátra, s magasztos hivatásunk dicső céljához nem sokára elérendünk, s látni fogjuk az óhajtott szép gyümölcsöket, melyek az ápolásunk alatt felnőtt nevelés szent fájáról áldozatként megérve hullanak le, a haza s az egyház oltárára. Alakítsunk minden egyházmegyében tanitói egyleteket, s értekezzünk időszakonként a szakunkba vágó nevelési tárgyak felett; mert csak folytonos eszmecserélés utján léptethetjük életbe a nevelési elveket, s az által leszünk képesek a nevelési szellemet, a nép körében is megtestesíteni, s csak ez által tudjuk kivívni fontos hivatásunk jelentőségét, és saját személyünknek mások általi becsülését. Adja a jó Isten ! hogy ezen buzdításom ne legyen elhangzó szó a pusztában, s kik tanácsomat követik, a legjobb sikerrel működhessenek a legszentebb ügy, a népnevelés érdekében. Szente György, az egylet jegyzője. —"O—