Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-09-09 / 36. szám

internálása ellen, a kir. biztos, de ez legalább részrehajlatlanul és sebesen s még is kimerítőleg járt el s noha az eredmény t. i. az, hogy simonia és anyagi érdek voltak az elpártolás rugói, Kuzmányi uralkodik felettök. *) — Consistoriumaink Ítéletei ellenében az elitéltek pártfogást keresnek az államnál és mint tudjuk lelnek is, még pedig olyan mértékben, hogy az ítélet a bűnösökön végre nem hajtható. Itt kivétel gyanánt említhető a f. micsinyei pör, mely helybenhagyatott s ha ez nem kivétel, hanem szabály leend, őszintén fogunk örvendeni. Méltán kérdezhetni: vájjon mi lehet az államnak sajátképeni célja ezen hatalom éreztetési elv és annak methodicus alkalmazása körül, — s \ a legloyalisabb lelkület mellett sem találunk rá szelídebb és kimélobb választ mint azt, hogy általa az egyházat ki akarja fárasztani, az állam hatalmát, az egyház magára hagyott tehetetlenségét bebizonyitani s ezt végre régi sebeinek nyitva -tartása, ujabb sérelmek előidézése és az ezekből sarjadozó kimerültsége által arra bírni, hogy maga kérje az államnak azon segedelmét, melyet az a pátensben felajánlott, de a melyet az egyház viszszautasitott. Ezek után ha valaki azt kérdené, vájjon van-e kilátás, hogy az állam saját maga s népeinek érdekében, elhagyva az egyoldalú felekezetesség ösvényét, a keresztyén egyházak közötti jogegyenlőség alapján igyekvendik méltányos és igazságos lenni mindnyája iránt: nem bírnánk megnyugtató választ adni. Annyi bizonyos, hogy a mostani kormány férfiaitól ez irányban épen oly keveset várhat link, — s ezt fájdalmas tények után állithatjuk — mint elődeiktől. Az orvosságot az országgyűléstől vártuk, — de Isten tudja mi van felőle és felőlünk a-gondviselés könyvében feljegyezve. Sokan vannak, kik nem a kicsinyes elfogultság, hanem magasabb és egyetemesb elvek nézpontjából kiindulva, kárhoztatják az államhatalommali folytonos és tartó ujjlfuzást s megtagadandónak vélik a legelső kinálkodó alkalmat, mely maradó békét s egyetértést eszközölne a két fél között. Ezt mi mindnyájan akarjuk s akarnunk kell is oly igazán mint hogy üdvözült apáink is *) E beszéd Kuzmányi halála előtt mondatott. ezt akarták, kiktől e vágyat örökség gyanánt vettük át. De mi e térre csak mint szerzó'dő fél törvényes multunkra, apáink hagyományaira, s a reformatio elidegenithetlen sarkelveire támaszkodva léphetünk. Fogadja el az állam ezen tért s mi a szerződésre készen állunk. De ha e tért el nem fogadja, mi tűrni, szenvedni, várni és remélni fogunk tovább is. Ugyanis a mi hitünk és meggyőződésünk az, miként az Istenhez, hitéhez, jogaihoz, önmagához hű népre felhozza a gondviselés előbb-utóbb a szabadulás napját; de a népet, mely ama kincsei feláldozásával önmaga ásta meg sírját — nem támasztja fel, mert az arra, hogy maga ásta sírjából uj életre keljen, nem érdemes. ISKOLAÜGY. KÉT NAP MISKOLCON. Julius 1. 1866. E nap délutánján értem be a felvidék ez eredeti jó magyar városába. A házakat, hol ismerőseimet keresém, mindenütt üresen találtam. Hol lehet most Miskolc népe, hogy az utcák és a házak igy kiürítettek ? Akárhová megyek csak zajtalan csend s egy két öreg található a házakban. Kérdésemre azon megható választ nyertem végre, hogy itt most a valamire való ember, mind a „Kazinczy ünnepélyben van. Megértve igy, hogy még nem az előre nyomuló poroszoktól üresedtek meg a házak, én is hő vágyamtól ragadtatva, egyenesen az a vasi templom fele indultam. A templomba érve, legelsőben is meghatott a miskolci derék nép azon kifej ezhetlen nagy érdekeltsége az ünnepély iránt, mely oly roppant népséggel töltötte meg az avasi templom tágas belsejét, hogy csak nem fúrakodva, nagy nehezen lehetett beljebb nyomulni a hullámzó nép között a templomba; másodszor meghatott ezen emelkedett szellemű nép azon magasztos részvéte s törhetlen kitartása, mely a templomi hőség dacára is, ezen látni, hallani és tanulni szerető népet ily nagy számban, az ünnepély befejeztéig együtt tartá. Áthatolva végre a néptengeren, itt állok a templom közepén, a szószékkel általellenben. Szemem oda tapadt a szószékre s lelkem elmerült az ifjak ügyes és megragadó szónoklatain. Egy fájó érzület vonult keresztül keblemen, hogy ez érdekes, e mélyen megható ünnepély kezdetén jelen nem lehettem ; miért részletesen nem is szólhatok az egészről. Tudjuk, miként az érzés egyedüli alapja a szavallásnak vagy szónoki előadásnak. A darabok azért, melyek itt szavaltattak, e nézetnek megfelelve, igen avatott kézzel s Ízléssel választattak meg, többen saját müveiket szavalták. De mind oly darabokat, melyek az ifjú keblében nyugvó ér-