Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-08-26 / 34. szám

sát Európa civilizált népei között tartósan uralomra juttatná, s a józan szabad szellem diadalát gátolhatná. Ezt, mondom, jó] tudom, és e tekintetben a „Religio" és társai kevés aggodalmat okoznának. De másrészről tudom azt is, hogy maga a törvény nem boldogit, az irott betűk maguk, bennünket meg nem nyugtathatnak. Hiszen már a 17-ik század első felében többször, különösen a bécsi, nikolsburgi, s linci békekötéseket követő országgyűléseken, oly állam-egyházi törvények hozattak, melyeknél igazságosabbakat s méltányosabbakat, sem azóta soha, sem most nem ki vánunk, körül lettek irva azon gyűlések törvénycikkeiben egyházunk jogai, miként csak lehető, és mégis mit nyertünk velük ? Harmadfélszáz éves nyomatást, üldöztetést. Valamely törvény csak akkor lehet tartósan üdvös, ha az a nemzeti közszellem kifolyása, ha az támaszát a nemzet közérzületében találja. Igy kimondhatja a vallási egyenlőség viszonosság elvét tiz országgyűlés is, beigtatliatják corpus jurisunkba ismételten az 1848. 20-ik törvénycikket: de ha hazánk 8 millió katholikusa, vagy legalább ezeknek lelki vezetői, a több ezerre menő számú kathol. pap és szerzetes e törvénycikket csak ugy tekintik, mint mely „reájuk van decretálva, melyet türniök kell — a „Religio" val szólva, — miként Isten is sok roszszat eltűr, mely mellett a kathol. pap nem buzoghat, ha csak egészséges eszéről, vagy lelkiismeretéről le nem mond, — melynél a katholikus hitnek megrontására alkalmasabb állam-egyházi viszonyokat a pokol sem javasolhatott volna," — ha mondom e törvényt ugy tekintik, akkor célt alig érünk vele, a régi sebet ez be nem hegeszti, a súrlódásokat meg nem szünteti, és sem egyházi sem állami életünkben nyugalmas boldog napokra nem igen számithatunk. E gondolatok s ez aggodalmak vezettek engemet oda, hogy széttekintsek s megkérdezzem, kiknek nevében beszélnek a mi ultramontán lapjaink : hogy különösen megkérdezzem, hogy ha a művelt katholikusok nagy többsége nem tartozik is ama sz. harcosok táborába, de hát az alsóbbrendü kath. papság s szerzetesek? Vájjon nem az összes kath. papság szájából s lelkéből vette-e ki Palásthy ama nevezetes mondatát „hogy 1848 mellett buzgólkodjam, előbb egészséges eszemről, melylyel Isten megáldott, vagy papi becsületességemről, melyre az Isten malasztja felsegített, le kellett mondanom?" Ha igen, akkor mint fentebb emlitém, jaj egyházunknak, de jaj nemzetünknek is. r En részemről — vigasztalásunkra legyen mondva — másként tanultam ismerni s becsülni az alsóbb-rendü kathol. papságot s némely szerzetet. Tudom, hogy vannak közöttük számosan, kik hőn szeretik vallásukat, egyházukat, hivataluknak szentelik egész életüket. Legyenek is! adja Isten, hogy minden egyházban minél több ily pap legyen, mert valódi vallásosság nélkül, sem egyes ember, sem nemzetek boldogságról ne álmodozzanak. De avagy a valódi vallásosságtól nem tudná a papság a türelmetlenséget külön választani? és mivel hűn akarja Istene parancsát teljesíteni, azért ellentétbe kellene jönnie hazája törvényével? s avagy nem lehetne egyháza és nemzete érdekeit összekapcsolni, és mindegyikért hőn buzogni ? En ezt hiszem igen. Egy kitűnő, s bókokban fukar protestáns iró azt mondja egy helyütt: „Megható jelenet, hogy mily nevezetes szerepet játszott a magyar katholikus alsóbb klérus nemzeti irodalmunk újjászületése korszakában, sokkal nevezetesebbet mint a protestáns. A szegény szerzetesek, plébánosok és káplánok — főpapjaiknak hagyva a fényt s a protestánsokkal való torzsalkodást, — az éledő nemzetiség, a zsendülni kezdő irodalom nevében egyesültek a világi protestánsokkal. Erezték, hogy van egy pont, hol főleg csak keresztyéneknek és magyaroknak kell lennünk... Faluditól Czuczorig hány nevezetes iró állott elő e lelkes phalanxból; a mellett mindenütt ott találjuk őket, hol az irodalom ügye forog kérdésben". . . (L. Gryulaytól: Vörösmarty életrajza 33. lap). E néhány sor olvasásakor eszembe jutottak első ifjúságom évei, visszagondoltam az 1848 előtti időkre, visszavarázsoltam lelkemben a nemzeti lelkesülésnek azon soha nem feledhető jeleneteit, melyeknek a 48 előtti évek oly gyakran voltak tanúi: és e viszaemlékezés nagyon meggyőzött a felől, hogy a magyar katholikus papság nem az többé, a mi volt az elébbi századokban, nem olyan mint a minőnek némelyek szeretnék. Bebizonyitá e papság, hogy az égi haza mellett lehet a földi hazát is forrón szeretni, hogy lehet valaki hü fia az egyháznak, és mégis hü ba-