Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-07-29 / 30. szám

dalmat szerzett egyházunknak s allatában mindnyájunknak. Megtette az utolsó lépést az oláh cultusministernél, hogy felhalmozza a sirt, melyet itt külföldön átkozott kezével ásott nemzetiségünknek s szent vallásunknak. Már azon hitben, azon reményben voltunk, hogy békességünk leend, inert nem lesz közöttünk többé senki, ki szórogassa az egyenetlenség magvait, vagy pedig reményiettük, hogy akadnak hazánkban emberbarátok, kik kigyógyitják Cz.-t. püspökségre vágyó hazafiatlan törekvéseiből, de nem, hanem sokan segédkezet nyújtanak bolondériái tovább folytatására s kivándorlott testvéreink árulására s eloláhositására. Igy történt, hogy midőn ujolag visszaérkezett Czelder, Ploesten folyó hó első vasárnapján hegyi prédikációjával megkezdte bujtogatását, folyó hó harmadikán pedig folytatta átkozott müvét Rosettinél, az oláh cultusminiszternél, már julius hatodikán a ploesti prefecturára érkezett a cultusminiszter azon rendelete, melyben Czelder nagy hazánkfia Ploestre való behelyezése rögtön meghagyatik. A prefect miután tudatta velem a rendeletet, rögtön protestáltam ez egyoldalú eljárás ellen. Másnap szombaton azaz folyó hó 7-kén isinét jött a parancs a prefecturáról, miszerint Czelder behelyeztetik ; én a prefect előtt az ügy egész állását felfejtettem, az erdélyi püspök s föconsistorium határozatait magammal felvittem, és kinyilatkoztattam hogy állásomat az erdélyi püspök és föconsistorium tudta nélkül el sem hagyhatom s egy kérelmet is adtam be, melyben 6 napig kértem, hogy tiltassák el a scandalum kikerülése végett Czeldernek a parochiára való jövetele. Ezalatt Czelder a parochián járt s meghagyta nekem, hogy a cultusminiszter rendeleténél fogva rögtön takarodjam ki a városból is. A prefect kinyilatkoztatta előttem, hogy Czelder román lett, erre pedig azt válaszoltam, hogy nekem azzal semmi bajom, nekem nincs miért megtagadnom nemzetemet. Kérésemre el is tiltotta Czeldernek a parochiára való jövetelét hat napig, mialatt megígértem, hogy Bukurestbe megyek s a cultuszminiszterrel személyesen fogok beszélni. Czelder azonban nem átallotta vasárnap e hó nyolcadikán reggelinyolc óra tájban eljönni a parochiára, hogy vasárnap levén felháborítson mindnyájunkat. — Én épen az udvaron voltam, vagy tiz percig sem ö, sem én nem szóltunk, mig végre én, miután tudtam, hogy oláh lett, megszólítottam oláhul, hogy mit akar ? mire ö magyarul ezt válaszolta „prédikálni akarok" én pedig ismét folytattam oláhul, hogy „az nem lehet, mert ön oláh pópa, én pedig magyar ref. lelkész vagyok és ez a ház ez a föld magyar birtok." Azután kértem, hogy hagyjon el bennünket s ne zavarja fel nyugalmunkat s igy kénytelen voltam a harangozol a comissiára küldeni, hogy a prefect rendelete folytán távolítsák el ez alkalmatlan embert. A harangozó elment, Czelder pedig még egy kevés ideig maradott, hogy hallassa velem fenyegető szavait, mely tele volt , ,m a j d megmutatom g a z e m b e r" szóval. Ebéd után postakocsira ültem s Bukurestbe siettem, esteli hat órára be is érkeztem, a szükséges iratokat elkészítettük s hétfőn reggel 8 órakor személyesen felkerestem a miniszter urat, nála egy negyed óráig mulattam, az ügy állásáról felvilágosítást adtam, s azzal bocsátott el, hogy féltizenkettöre menjek a ministeriuinba. Ezután felkészültünk s t. Koos atyafiával hivatalosan együtt mentünk fel a minisztériumba, honnan azonban amint jöttünk, minden eredmény nélkül kellett távoznunk, s elhatároztuk bevárni Czelder hazafiatlan átkozott törekvéseinek eredményét, mig nem egy igen biztos helyről értesittettünk; hogy készítsünk egy francia nyelven irott folyamodványt és a hat nagy hatalmasság consuIáihoz adjuk be; ugy is történt, megkészítettük s másnap mind a hat eonsulhoz személyesen el is vittük s ezzel megtettük az utolsó lépést ügyünk s jogaink megmentéseért s reményijük, hogy meg is lesz a kellő hatása, mert Rosetti miniszter űr kap egy csomó nótát. Nekünk egyéb most e válságos időben nincs más, mint mindent megtenni ügyünk megmentéseért s jogainkat fel nem adni az utolsó csepp vérig. Az erdélyi püspök úr és föconsistorium azonban tudósittattak az ügy ilyeténképeni állásáról s hisszük, hogy az erélyes lépést ott is megteendik. Ploest, jul. 14. 1866. Vincze Dániel, ev. ref. lelkész. Egy kis szóváltás az úgynevezett „Missioügyben." T. szerkesztő úr! Nagy örömben úszott lelkem, midőn 1860-ik év végén nagytiszteletüséged és Révész Imre úr felszólítása és ajánlata folytán Czelder Mártont az erdélyi egyházfötanács kiküldötte Oláhországba utazó lelkésznek, vagy amint elég helytelenül nevezik missionáriusnak. Örült a lelkem, mert csak igy hittem megmenthetönek a inoldvaoláhországi magyar protestantismust. Nem kevesebb örömem volt akkor, midőn e becses lapokban olvastam egy részről a kiküldött lelkész úr kezdetben igazán apostoli buzgólkodását, más részről azt a lelkes pártolást, melylyel e szent ügyet a két magyar haza felkarolta. — Az idö szépen múlik. A moldva-oláhországi viszonyok az erdélyi egyházfötanács fenhatósága alatt naponkint rendezettebb alakot öltenek. Czelder megjelen Erdélyben a deezsi zsinaton, ünnepélyesen elismeri, hogy ö mint lelkész az erdélyi superintendentia főhatósága alá tartozik; a zsinat megbocsátja neki buzgalmáért némely balfogásait. Az ember lelke szinte sajnálkozásra volt hajlandó, midőn olvasta a „Missioi levelekben," mily nyomort, mily szenvedést kellett kiállani amaz apostoli buzgalmu férfiúnak. Igen! Sajnálkoznia kelleti az embernek, mert nagynak kell lenni ott az Ínségnek, hol maga a szenvedő bocsátja világ elé nyomorát. — Igy mult elt az idö egészen 1864-ik év végéig. Ekkor a kocka megfordult, a helyzet megváltozott. Czelder Márton az apostoli buzgalmu és szerénységü férfiú, ha jól emlékszem uj év előestéjén, az iskolás gyermekek által esperesnek köszönteti fel magát. Akkor e dolgot csak ártatlan gyermekes tréfának tartottam; pedig, mint a következmény megmutatta, ez nem volt egyébb mint cselfogás. Czelder Márton úr meg akarta tudni, mit mondanak nagy Magyarországon az ő esperességére. Czelder úr tiltakozott ugyan az esperesi cim ellen, mert hiszen Ö nem esperes, hanem püspök akart lenni.