Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-06-10 / 23. szám

lenni a lelkiismeret és az ész előtt. De ez valóságos római katholikus álláspont. Az irott tekintély, a hagyományozott tantétel, ezen emberi mű előtt meg kell a lelkiismeretnek, az észnek, theologusoknak és községeknek hajolniok. Ne arról legyen szó, mi igaz, hanem, hogy háromszáz év előtt mit tartottak igaznak. Vájjon csodálkozhattmk-e ha férfiaknak, kik ily előfeltételből indulnak ki, közös ügyök vagyon az ultramontánokkal'? Ugyanazon alapelvek, ugyanazon érdekek közösek nálok. Csak semmi szabad vizsgálódás, semmi önálló mozgás az egyházban, csak mindent készen, megcsinálva, szögekkel, kapcsokkal megerősítve: ez mind a két részen a kimondott vélemény. Magát protestánsnak nevezni s a vizsgálódás szellemét, a tévedés elleni protestálás jogát elvetni, össze nem egyeztethető két dolog. Össze nem illő helyzetben azonban az emberi szellem nem képes sokáig megmaradni. Mi tehát fáradság nélkül láthatjuk előre, hogy az ultramontánokkal való szövetség hova viendi a következetes hitvallás híveket. Az igazságszeretet szükségkép szabad meggyőződést követel. Az őszinte protestánsnak tehát oly hitre vagyon szüksége, melyet nem erőszakoltak reá, melyet saját komoly erkölcsi munkájával, szellemének és kedélyének teljes odaadásával szerzett és nyert. A hitvallás hű párt azonban vak engedelmességet követel a külső tekintély iránt. Mert atyáink igy vagy amúgy hittek, nekünk is ugy kell hinnünk, mint ők hittek. Mert a reformátorok a bibliát igy vagy amúgy értelmezték, mi is magyarázzuk ugy mint a hogy ők magyarázták. Mivel a 17-ik század dogmaticusai a szentírást ihletettnek, csalhatatlan isteni tekintélylyel fölfegyverzett könyvnek tartották, azért mi is ily tekintélyt tulajdonítsunk annak. Mivel a chalcedoni egyházi gyülekezet 1400 év előtt és Luther kathekismusa 300 év előtt Krisztusban két természetet, istenit és emberit külömböztetett meg, istenit, mely személyes életét képezi és emberit, mely nem bir személyes tulajdonságokkal, azért most már mi is ezen dogmaticai Krisztust tartsuk egyedül igaznak és egyedül történetinek, Ily hit nem egyéb, mint római katholikus tekintélyliit. Mi azonban, protestánsok levén, csak akkor hihetünk, ha személyes és alapos meggyőződést nyertünk; csak saját magunk által kivívott hit a mi erkölcsi birtokunk; csak az ilyenért áldozhatunk fel mindent életben és halálban. A „hitvallás hű" párt csak akkor cselekszik következetesen, ha az ultromontánokkal karöltve jár. E párt nagyon pápistaszagií vallásfogalommal bir. A protestáns vallásszabadságot gyűlöli és ennek védőit üldözi. Hol igazság és szabadság teszi a vallás fölény egét, ott többé nem uralkodhatik semmiféle papság; ott a papi hivatalnak nincs többé természetfeletti hatalma és méltósága, ott a község van elismerve az egyházi tekintély legelső forrásának. A „hitvallás hű" párt elveti és kiátkozza a protestáns községi elvet; az atyáskodó papi hivatalt a község fölé helyezi; a papokat Isten és a bűnös emberek közötti közbenjárókul tekinti. Ezáltal azonban ez a párt a protestantismus tanától is elpártolt és visszatért az „egyedül üdvözítő" római katholika egyházhoz, melyet Luther antikrisztusságnak nevezett. A „hitvallás hű" párt, általában véve papuralmi érzelmű, épen azért a községek önálló, evangyéliomi kifejlődését, minden módon hátráltatja. Csodálkozhatunk-e ha a pseudo-protestans hierarchák a szabad és önálló községek elnyomására a római katholikus hierarchákkal szövetkeztek ? A min mi csodálkozunk, csak az, hogy még mindég vannak protestáns egyháztagok, kik legszentebb jogaik elárulását nem akarják észrevenni. Igy tehát odáig jutottunk, hogy a férfiak, kik, mint magok állítják, a reformatori hitcikkelyek alapján állván, őszinte, szabad protestánsokat a vallástól való elpártolással vádolnak, magok pártoltak el a megtisztított vallástól. Nyíltan tagadják az igazság, a szabadság és községi önállóság alapelveit, melyek nélkül a protestantismus gúnyolni való csodateremtmény. A „hitvallás hű" protestánsoknak az ultramontánokkal való szövetkezése, csak kitörése azon láznak, melyben a protestáns egyház a reactio 15 éve alatt szenvedett. Mi csak örülünk, hogy a krisis kitört. Ezentúl tehát ismét lehetséges a gyógyulás. Mióta a modern orthodoxiának a protestáns vallástól való elpártolása ily nyílt dologgá lőn, vége van a „hitvallás hű" párt végcélja fölötti minden csalódásnak. Most már csak szabad protestantismusról, vagy a római katholicismusba való vissza-45*