Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-29 / 17. szám

elveszettnek tartják, kitaszítják társaságukból, megvetik. Ilyen bánásmód által az emberiségnek elkeseredett ellenségeivé válnak, ismét vétkeznek a társadalom ellen, s visszakerülnek a börtönbe. Ezekre kell igazán különös gondot fordítani a lelkipásztornak! Keresse fel őket gyakran, igyekezzék korábbi családi életöket helyreállítani, számokra munkát és életmódot szerezni, s ha hívei látják, hogy ö nem tartja méltóságán alóli dolognak azon szerencsétlenek ügyét felvenni, magok is jobban fognak velők bánni. Ha a pásztori gondviselés a fogoly kiszabadulása után megszűnik, füstbe megy a fogházban eszközölt minden javítás, s a büntetés csakugyan nem lesz egyéb, mint az állam boszuja törvényei megsértéseért. A börtönből kiszabadultak felett gyakorolt pásztori gondviselést kiválóán bel mis siónak nevezhetjük, s ha ezt lelkiismeretesen kezeljük, a bűnösök a mi szánandó börtönrendszerünk mellett is javulni fognak. Halálra i t é 111 e k. Vajha ne lennénk kénytelenek többé ezen borzasztó dologról megemlékezni! Bármikép motiválják a halálos büntetést, segítségül híva még a szentírást is, mégis az egyes emberrel, még a legnagyobb bűnössel is szemben az állam igazságtalanságot követ el, a bűnnél sokkal nagyobb büntetést szab, és olyat, melyet tévedés esetén helyre nem hozhat. Ezen és hasonló okokból, melyek már elégszer el voltak mondva, ébreszti fel a halálra ítélt az egész közönség legmélyebb szánalmát. De a lelkipásztornak nem elég csak szánalmat érezni és mutatni iránta, mindez igen keveset nyomhat az ilyen sors borzasztóságával szemben ; hanem kötelessége a bűnös figyelmét az örökkévalóságra fordítani, még pedig annálinkább, minél kevésbé foglalkozott addig ezen gondolattal, s igyekezzék megnyugtatni és kibékitni sorsával. Kötelessége a papnak a halálra itélt rabot naponként meglátogatni, s ha látja, hogy ottlétejótékonyán hat rá, hosszasabban is mulasson nála, kivált az utolsó napon. Az úrvacsorával élés szinte jótékonyan hathat, — ezt az elitélt ha már ki van békülve sorsával, maga fogja kívánni. A vesztőhelyre vivő uton feladata a papnak, hogy néhány vigasztaló szót, leginkább a bibliából, intézzen a szerencsétlenhez; a vesztőhelyen pedig imádkozzék vele röviden ós erőteljesen s végül — a szokott módon hirdesse neki bűnei bocsánatát. — Mindez oly terhes és borzasztó kötelesség, hogy szerencsésnek mondhatja magát azon pap, kinek soha sem kellett megtenni. bizalmokat és szeretetüket megnyerte. — Az irt tévelygések gyakran vannak az igazság elemeivel keverve, sőt alapjokat igazság képezheti, csak a belőle vont következtetés nem helyes. Ilyen esetben az igazságot fejtse ki és mutassa fel helyes világításban a pásztor; a tévelygés azonnal helyet fog engedni a tisztább képzeteknek. De nem elég csak kiirtani a tévelygést, hanem helyébe jobbat is kell adni. Ha munkája sikerült, ne kényszeritsen senkit, hogy bevallja tévedését, hanem elégedjék meg azon tudattal, hogy jobb meggyőződést eszközölt. — Végül pedig, fordítsa kiváló figyelmét az ifjú nemzedékre, a népiskolára, hol minden szépre, jóra és igazra fogékony keblekkel van dolga, hol munkája könnyű, s eredményeiben gazdag lesz; az előítéletet, babonát az öregek fejéből ritkán sikerül kiirtani. A rabok. A rabok látogatásának az volna célja, hogy a lelkipásztor közre működjék, hogy a büntetés erkölcsi célját elérje, a bűnös kibéküljön Istennel és szomorú sorsával; de mig a börtönöknél a magánrendszer behozva nem lesz, ezen célt elérni nem lehet; nem tekinthetjük addig a börtönöket javitó, hanem rontó intézeteknek, a bűnök legfőbb iskolájának. A lelkipásztornak kizárólag csak egyedül kell lenni a bűnössel, mert csak igy ébreszthet bizalmat maga iránt, mi első feladata, s csak a magán rendszer mellett számithat arra, hogy a mit épített, a fö bűnösök lerontani nem fogják. De a hol a fegyencek 10—20-anként egy szobába vannak zárva, kezdő és tökélyre ment bűnösök, kik amazoknak annyira bölcs tanítói, hogy sokkal romlottabb lélekkel hagyják el a börtönt, mint oda bementek: ott a pap semmire sem pazarolhatja sikertelenebbül idejét, mint a rabok javítására. Mind e mellett is kötelessége a lelkipásztornak a foglyokat meglátogatni, mind Jézus ajánlása (Máté 25, 36), mind felsőbb rendeletek következtében, s kötelessége rájok javitólag és megnyugtatólag hatni. Helyesen teszi, ha rendszerezi látogatásait, mindenkit befogatása után rögtön, s azután is bizonyos időszakonként felkeres. — Igy nem fog megjelenése bizalmatlanságot kelteni, mintha annak valami inquisitori célja volna. A pap a foglyoknak sem itélő birájává sem ügyvédévé nem teheti magát, hanem feladata egyszerűen csak vigasztalni, s a lelkiismeret szavát felébresztve — a fogságot áldásossá tenni. Célszerű volna, ha az állam dolgozó házakká alakítaná a fogházakat; de nem gyárakká, hogy minél több hasznot hozzon a fegyencek munkájából, hanem valami olyan mesterségre taníttatná őket, minek később is hasznát fogják venni, és munkájok egész bérét átadná nekik a kiszabaduláskor. Ez által sokan meglennének óva később a lopástól, a börtönben emelné önérzetöket azon tudat, hogy már nem proletariusok, hanem munkájok után egy kis tőkéjök van, mi iránt a jövőre nézve terveket készítenének, s igy elméjök egyébbel is foglalkoznék, mint társaik hős tetteivel, nem ezek, de a munka lelkesítené jövőre, melyet a fogházban megszoktak, s áldásait érezték. A lelkipásztornak különös gondoskodását igénylik a börtönből kiszabadult bűnösök. Ezeknek bünhödését a törvény már megelégelte ugyan, de az emberek még mindig Ezek azon teendők, melyek a lelkipásztori gondviselés körét alkotják. Nem fognak azzal vádolni olvasóim, hogy igen szűkre szabtam határait, s igyekeztem a papra nézve minél könnyebbé tenni; ellenkezőleg, be kell vallanunk, hogy az elö számlált pásztori működések összege egy oly nagy feladatot képez, melyet csak kiváló egyéniségek lehetnek képesek megfejteni! És épen ilyen kiváló egyéniségnek kell lenni a lelkipásztornak. Egy hivatal sem becsesebb az emberiségre nézve mint ez, — a pap szakadatlan háborút folytat az emberek mindenféle tévelygése, tudatlansága és viszszássága ellen, s hogy ezt sikerrel tehesse — mondhatni — rendkívüli erényekkel és képességekkel kell bírnia, sokat küzdenie és szenvednie. — E végből szükség, hogy közön-