Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-22 / 16. szám

az álisidóri (pseudo-isidoriana collectio) felőli §-sát, mely a különösen protestánsok részéről a legutóbbi korig annyi előszeretettel vitt gáncsoskodási modorával ellenkezvén, nemcsak hogy nem állítja, hogy álisidor „romanas distraxerit merceshanem nyiltan be is vallja, miszerint a részben bár koholt ügylevelek „nem állítottak fel lényeges uj szabályokat, nem is teremtettek fontos kérdésekre vonatkozó uj jogtételeket." Megengedjen a „Religio," de nem látom át, meglepetése indokát. Mert kétségkívül olvasta ö a következő (32. §. 28. 29. 1.) sorokat is: „Főbűne szerzőnek, hogy későbbi pápák intézkedéseit, vagy egyéb uton az egyházban gyökeret vert elveket régibb korú pápák cégére alatt mutatá be, s hogy a későbbi időben lábrakapott fegyelmi tanokat, mint már az egyház őskorában létezetteket hamisan feltüntetni igyekezett. Iránya a munkának kétségkívül a pápa egyházfőnökségének egész következetességébeni keresztülvitelét előmozdítani, továbbá a püspöki hatalom teljes függetlenségének jogkörét a világi ellenében és a püspököknek a pápátóli közvetlen függését, a fenálló egyházi jogból bebizonyítani. Hatása mindenesetre ennek megfelelő is volt; de hogy a tanirány keresztülvitelét egyenesen és egyed ti 1 okozta legyen: azt az egyházjog fejlődése s a korábbi egyháztörténet ismeretével szemben nem állithatni." Ime az ilt elmondottak más szavakkal ezt jelentik : a IX. században meg volt már nagyrészben az evangyéliom szellemétől eltérő tényleges fegyelem, s igy néni teremtette azt egészen a gyűjtemény ; hanem bűne szerzőnek az, a mit a hierarchia jogszerűtlen uton lassankint előállított, annak ö ezáltal akart jogszerű szint kölcsönözni, hogy jóval elébb élt püspököktől ügyleveleket koholt s ezek által azon balhiedelmet akarta kortársainál felkölteni, miszerint az ős (talán már az apostoli) egyházban, a IX. századéhoz hasonló fegyelem uralkodott. — De még ezen magyarázatommal sem akarom mondani azt, hogy Al-Isidor „romanas distraxerit merces;" mert tanulmányaim nem győztek meg arról, hogy a gyűjtemény pápai unszolás folytán jött volna létre. Oly valamit sehol nem akartam könyvemben állítani, melyre a „ráfogás" bélyegét lehetne sütni. Részrehajlatlanul igyekeztem irni: gyűlölet nem vezérelte tollamat, az igazság ösvényétől s meggyőződésemtől sehol egy hajszálnyira sem akartam eltérni. És dacára annak, hogy a „Religio" maga is több izben elismeri a „mérsékletet" bennem: mégis igaztalanul, s csak azért, mert nem az ő „egyedül üdvözítő egyházától" kölcsönzött szemüvegen nézem a tárgyakat, több helyen „elfogultság, előítélet" és „tévútra vezetési szándékkal" vádol. . . Az elfogultság és előítélet ráfogásai ellen nem védem magam ; mert hiszen azok relatív fogalmak : a legészszerübb, legigazabb nézetet is keresztelheti más elfogultságnak, s a legjózanabb ítéletet, előítéletnek. Hanem arról legyen meggyőződve a „Religio," hogy semmi sincs távolabb tőlem, mint a tévútra vezetési szándék. Könyvemet főként azért irtam, hogy az hallgatóim kezében vezérfonalul szolgáljon : már pedig elviselhetlen lenne reám nézve, ha valaha valamely tanítványomtól azon szemrehányást nyerném, hogy előadásaimmal tévútra akartam öt vezetni. A 26. szám 4. pontjában azt mondja a „Religio:" „Megelégedéssel olvastuk, hogy szerző „az állam és egyház közti viszonyt illető ujabb államjogi elvek" fejtegetésében a tetszvényjogot, apellatiot ab abusu, és az államnak úgynevezett főtulajdonjogából hamisan levont következtetéseket elvetendöknek tartja, söt a két utóbbit illető §-usokban (91, 92) olvasóit pápai allocutiókra utalja. Ezt e téren félremagyarázhatlan haladásnak tekintjük." Hogy voltaképen mit nevez itt a „Religio" „haladásnak" egészen világosan nem vagyok képes felfogni. Vagy azt kell hinnem, hogy a „Religio" azt tartja magáról, miszerint ő hintegeti a szellemi haladás magvait, s hogy könyvem e magvakból kikelt eszméket már is rejteget keblében; vagy pedig a haladás kifejezéssel bizonyos boszankodást akar palástolni. Ha az elöbbeni feltevés áll, akkor, ha leggyöngédebb kifejezéssel akarok élni, legalább is azt kell róla mondanom: Difficile est satyram non seribere. Ha pedig az utóbbi feltevés áll, arra azt felelem, hogy kár rosz néven venni, ha egy protestáns egyén eredeti források után, nagy szorgalommal igyekszik a róm. kath, egyházjogot is mívelni. Az én lelkem csak örvendene, ha találkoznék oly magas szellemű róm. kath. író, a ki egyházam jogát eddig nem használt források és adatok után, szokatlan gondossággal kezdené fejleszteni, — én valóban őszintén, és nem metsző gúnyt rejtő mosolylyal mondanám el. hogy ez már „félremagyarázhatlan haladás." Különben amit a „Religio" haladásnak nevez, azt tettem azért, mert az általam világstudiumnak ismert r. kath. egyházjogtan megírásához, csakugyan némi tanulmányozással akartam hozzáfogni. Amint átnézegettem a tridenti s más zsinat végzeményeit és a pápák decretalisait, ugy megtekintettem a pápai allocutiokat is, — s amint amazokra, ugy hivatkoztam helylyel-helylyel emezekre is. Én mint protestáns egyén, ugy az egyiket, mint a másikat helytelen s elvetendő forrásnak tekintem, de mit tehetek én arról, hogy a róm. kath. világ, velünk ellenkezőleg, helyeseknek s jogszerűeknek tartja az azokból folyó szabályokat. Hivatkoztam tehát az allocutióra egyedül azért, hogy tankönyvem megismertesse a pápa, mint a róm. kath. dogma szerint törvényhozó hatalommal felruházott főnök, utolsó gondolkodásmódját is — és nem azért, mintha én azokat részemről, a protestáns egyházjogra nézve bármi parányi mérvben is hatályosnak tekinteném. Pedig ezt lehetne már aztán valósággal— nem ugyan előre, hanem h á t r a f e 1 é-haladásnak nevezni. Különös színben tünteti elö a „Religiót" azon kérdése is : „Hogy a tanár űr a tökéletes és teljes vallásegyenlöségnek barátja (93 §.), és hogy előtte „az uralkodó vallás már magában véve képtelen kifejezés, és ellenmondás, söt az evangyéliom fogalma s alapelveivel homlokegyenest ellenkezik" azon, tekintve álláspontját, nem csudálkozunk, csak azt szeretnők tudni, hogy azon államokra, hol vagy a prot. vallás urulkodó, vagy a paritas ugyan kimondva, hanem hol gyakorlatban mégis a prot. vallás uralkodó, szintén kiterjeszti-e elméletét" (?) E kérdésből, ugy látszik előttem, hogy a „Religio" olyanok között is megfordul — mert nem akarom róla magáról feltenni — akik egy tárgy felöl két homlokegyenest ellenkező elvet képesek elméjökben felálli-