Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-22 / 16. szám

Cl. Can. LIV. Geleji Can. LXXX) s a nyilvános mulatságokra nézve, minők szinház, concert, bál — Hollandiában most is megvan. De nincs semmi ok, a miért a pap teljesen kivonja magát, vagy hogy minden válogatás nélkül minden mulatságban részt vegyen; épen az ellenkezőt teszi kötelességévé a keresztyénség szelleme, a Jézus példája ( Márk. 2, 15—17), és saját hivatása a községben (Mát. 5, 14—16) Lehetnek olyan esetek, melyekből sokak kára nélkül nem maradhat ki, gyakran szükséges és elég jelenléte, hogy sok roszat eltávolítson; példája pedig, ha az örömöket ártatlanul és mértékkel élvezi sok jót képes eszközölni. Ma bizonyára senki sem gondol arra, hogy az idézett kanonokat teljesedésbe vegye, de ma is jó a papnak szem előtt tartani, hogy lelkipásztori méltóságát nyája fölött mindig megőrizze, s magasztos hivatásához hü maradjon. Hol ezt nem teheti, vagy ahol ki van téve azon veszélynek, hogy maga is bünt kövessen el, jobban teszi, ha nem megy oda. A szegények. Azon szenvedők közé, kik a pap részvétére számot tarthatnak, sorolhatjuk a szegényeket, kik a közönségnek egy osztályát képezik, s nem elég csak ugy gondoskodni rólok, hogy mikor hozzánk fordulnak, tehetségünk szerint egy kevés alamizsnát adjunk nekik, hanem rendszeres gondoskodást igényelnek. A szegények rendszeres ápolásának több módja lehet, pl. ha az állam veszi a dolgot kezei közé, szegényadót vet ki a népre, mely egy külön pénztárba foly be, honnan a szűkölködő mint fizetést húzza az öt illető járulékot. Ez a gondolat már több helyen megvolt próbálva, de célhoz sehol sem vezetett, mert a szegény-ügy mindenek fölött legkevésbé tíiri a centralizatiót. Az államnak csak rendkívüli körülmények közt van joga ezen módhoz folyamodni, midőn t. i. a szegények részéről nyugalma van fenyegetve, s ekkor is a kezelés módjának minél kevésbé szabad centralizáltnak lenni. Hol a szegény ügyet az állam vette kezeibe, ott a pap csak mint egyes jóltevö, vagy adófizető gyakorolhat rá befolyást. Sok helyen jótékony egyletek, vagy alapítványok fedezik a szegények sorsát, mely intézmények ismét lehetnek egyházi vagy polgári jellemüek, s többé vagy kevésbé öszpontositottak. Ezekre már több befolyást gyakorolhat a pap, söt kötelessége, hogy az ilyen egyletek alakulását előmozdítsa, bennük szóval és tettel részt vegyen. Különösen a nőknek, nöegyleteknek hivatása a szegények könnyeit letörölni. Legcélszerűbb volna, hogy minden község gondoskodjék szegényeiről, állítson szegények házát, a szükségek fedezésére pedig gyűjtsön helyben, s csak a mennyiben igy fedezni nem lehetne, folyamodjék segélyért az államhoz vagy jótékony egyletekhez. Ezáltal leginkább el lenne érve a cél, hogy a valódi szegény segittessék fel, és senki méltatlanul a jóltévők adományát ne élvezze. Hogy ki a valódi szegény, azt a község, élén a pappal legjobban megtudja Ítélni. Pl. minden vagyontalan nyomorék, ki a szegények házában teljes ellátást, s erejéhez illő munkát is nyerne; az olyan családapák, kik annyira megvannak áldva gyermekekkel, hogy szorgalmas munkájok után sem képesek egyszerű szükségeiket fedezni, — ezek időszakonként egy kevés segélyt húznának, stb. A szegények ápolásanak ezen módja létre van jőve Németország némely vidékein, nálunk pedig anynyival könnyebben kivihető, hogy a dolog tehetetlen nyomorékok száma sehol sem kevesebb, mint itt, s ki dolgozni akar, mindig kap munkát. — A magyar, mig karjait munkára bírja emelni, sokkal büszkébb, minthogy alamizsnáért nyújtsa ki, és sokkal könyörületesebb, mint hogy gyakran kellene az állam segélyéhez folyamodni. — A két utóbbi mód különben egymást nem zárja ki, söt az összes állam befolyását is fenhagyja és meg is kívánja, főként rendkívüli esetekben, minők: általános terméketlenség, égés stb. Nem zárja ki a titokban történő adakozásokat sem, mert másokkal jól tenni a keresztyénnek jogában és szabadságában áll.. A rendszeres gondoskodás fogalmáról sokan hallani sem akarnak, mert ez által a biblia parancsa „adj annak a ki tőled kér, a te alamizsnád titkon legyen" stb. el lenne mellőzve, s a szeretet gyakorlása megszűnik. Ok a koldulást szükséges intézménynek tartják, mely a jótékonyságot és hálát, ezen szép keresztyéni erényeket fentartja. Úgyde, a jótékonyság már az első keresztyéneknél rendszerezve volt, mint a cselekedetek könyvéből kitűnik. Ennek természetes és megdönthetlen alapja van: az ki hivatalánál fogva a szegény ügy kezelésével van megbízva, jobban ismeri, ki a szegény ? s jobban eltudja találni a segedelmezés illő arányát, mint a magán adakozó, s igy a jól szervezett jótékonyság mellett lehetségesebb, hogy minden szegény illöleg föl lesz segítve, kivált a harmadik helyen nevezett mód szerint. Fel lehet a koldulást szelídebb világításban is tüntetni, de a hol teljes folyamatjában van, nem könnyű szépnek találni! Egy rövid sétát nem lehet ott tenni anélkül, hogy néha épen igen erőteljes is türhetöleg öltözött dologkerülök ne támadják meg az embert. Hát ha figyelembe vesszük, hogy a házaló koldusok gyakran olyan dolgot is elvisznek, mit senki sem adott nekik! Ha meggondoljuk, hogy a — többnyire ép — koldusvezetök is a társadalomra nézve örökre el vannak veszve, s a koldulás, kivált a gyermekekre nézve a legtöbb rosz előkészítő iskolája: akkor kénytelenek vagyunk a koldulásban a bűnök egyik támaszát látni, s nem csudálkozhatunk, ha sokan oly élesen kikelnek ellene. Bármiképen legyen a szegény ügy rendszerezve, legcélszerűbb kezelője, és községenként elnöke lehet a pap. Mint lelkipásztornak kötelessége, hogy saját jótékonyságával tündököljön a közönség előtt; igyekezzék a jótékonyságot másokban is felébreszteni, táplálni és a kikben hiányzik, megfeddeni. Ez utóbbi, rendszerezett szegény ügy mellett célszerűbben történhetik négy szem közt mint prédikáció által; ott pontosan tudhatjuk, ki mennyire adakozik. Nálunk azonban a szegény ügy organizálva nincs, tehát egészen a lelkipásztor vállaira nehezedik azon teher, hogy a szegények és gazdagok közötti külömbséget kiegyenlítse. E eélbó! tarthat buzdító, vagy dorgáló prédikációt is, de egy alkalmas időben és helyen elbeszélt körülmény, mit az Ínségben lévőknél tapasztalt, többét ér minden prédikációnál. Azután gondoskodjék, hogy az adomány a