Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-22 / 16. szám

szükséges helyre és célra legyen fordítva. A szegényt nem mindig pénzzel kell felsegíteni, sőt épen célszerű a természetben adni meg azt, a mi hiányzik. A külső szegénység oka gyakran a lelki szegénység, vagy megfordítva — károsan hat a lélekre is. Legfontosabb tehát ilyen esetben a lélekre gyakorolni pásztori befolyásunkat, mert csak azáltal egyenlíthetjük ki teljesen a szegény és gazdag közötti kiilömbséget, ha a szegényt a keserűségtől és elcsüggedéstöl, mely lelkét lekötve tartja, megszabadítjuk, megnyugvást és munkaerőt Öntünk belé, és igy szegénységét rá nézve áldásossá változtatjuk. Erre bövséges útmutatást ad nekünk az evangelium, mely a szegények vigasztalását különös előszeretettel kezeli. Először azomban az anyagi helyzeten kell segíteni, mert a szeretet és jótékonyság tapasztalása leginkább képes hitet és uj életet ébreszteni az elkeseredett emberben. Általános szükség idején szólítsa fel a pap a boldogabb vidékek lakóit s az államot is segélyadásra, hogy a rábízott nyáj közül egy is cl ne veszszen. A betegek. A betegek látogatása a pásztori gondviselésnek egyik legszükségesebb és legfontosabb ága, mindazért, hogy a betegnek nagy szüksége van az evangelium vigasztalására, bátorítására, — mind pedig azért, hogy a betegség állapotában az ember különösen fogékony a vallás dolga iránt, s ugy a betegre, mint környezetére nézve sikerrel lehet hatni. — Ezért az egyházi törvények is rendelik, s Jézus is ajánlja, midőn igy szól a jobb kéz felöl állókhoz : „beteg voltam s meglátogattatok;" természetesen következik a lelkipásztor hivatásából is, kinek minél inkább szivén fekszik a reá bízott nyáj lelki üdvössége, annál hívebben fogja gyakorolni kötelességének ezen ágát, A mely mértékben fontos a betegek látogatása, azon mértékben terhes is. Különös előkészületet, nagy elövigyázatot s általában több bölcseséget kiván, mint teendőink legnagyobb része. A betegek látogatásánál a következőkre jó figyelni: Intézkedjék a pásztor, hogy minden betegségi esetet neki bejelentsenek, s mihelyt az eset tudva van, menjen azonnal látogatni, még hívatlan is. Figyeljen, nehogy valamelyik betegét kifeledje, egy másikat pedig igen gyakran látogasson. Beszéljen komolysággal és a részvét hangján a beteggel, beszélgetéseiben induljon azon tárgyból ki, mit a beteg hoz elő, s azon alapon öntsön bele vigasztalást, béketűrést. A beteg egy szenvedő, kinek mindenek fölött vigaszra és nem dorgálásra van szüksége; különben is a betegségben fogadott megtérésnek igen ritkán van tiszta kútfeje. Leggyakrabban találkozunk a betegnél türelmetlenséggel, — felszámítja, mily régóta beteg, s még sem gyógyul, pedig annyi szenvedés után már joga volna hozzá ! stb. Az ilyennek béketürését kell visszaadnunk, egy nyugodtabb pillanatában meg kell vele értetni, hogy türelmetlenségével vétkezik Isten és önmaga ellen, hátráltatva gyógyulásátvétkezik környezői ellen, kik érdekében annyit fáradoznak. Orvosi tanácsokat csak nagy vigyázattal és olyanokat adhat a pap, melyek felöl lelkiismeretét megtudja nyugtatni és ennyit is csak ott, hol nincs közelben orvos. Legjobban teszi, ha egy tapasztalt, jó orvost ajánl, — ö csak a lélekre, s ez által hathat a testre. Ha a beteg imádkozni akar vele, legyen imája egyszerű, rövid és erőteljes, s általában hosszú beszéddel annál kevésbé fárassza, minél gyengébbnek találja. Ha űrvacsorával akar élni, mindaddig, mig eszén van, megtagadni nem kell. A betegek communiójához a nép sok babonát szokott kötni, hogy t. i. az javulására befoly, vagy bűnei bocsánatát eszközli; az ilyen nézetek ellen ott helyben is lehet valamit szólani, de mindenesetre jóelöre működjék a pap tanításaival ellenök. Ha a betegség ragályos, a szükséges elővigyázattal élni a papnak emberi és családapai kötelessége, de azért a betegek látogatását nem mulaszthatja el. Menjen nyugodtan, minden félelem nélkül, — a bátorság a legjobb óvszer; bízzék Istenben, ki megsegíti a kötelességét híven teljesítő embert. Bár a lelki betegekről külön rovatban, és a tágy fontosságához illő terjedelemben szoktunk tanitványink előtt értekezni: e helyen csak az előbbiekkel összefüggésben említjük meg, mert különben értekezésünk egy oly mezőre vinne át, mely nem idegen ugyan a miénktől, sőt erre nézve a condilio sine qua non; de mégsem ugyanaz, t. i. a psychologia és antropologia mezejére. A pásztori működések egyik ága sem kiván annyi ilynemű ismeretet, mint a lelki betegekkel való bánás. Itt a lelki állapotok gyakran egészen másnak látszanak, mint a mik valósággal, s könnyen tévútra vezetik a lelkipásztort, ugy a helyzet megítélésében, mint kezelésében. Hivatkozunk tehát itt olvasóinkra nézve a korábbi lélek- és embertani tanulmányokra. A mi működésünk a lelki betegek körül csak addig terjed, mig remény van hozzá, hogy a beteget szellemi eszközökkel is meg lehet gyógyítani, tehát a betegs íg legalsó fokaira, minők a vallásos ábrándozás, hypochondria külömböző nemei. Minél inkább elenyészett ez a remény, annál nagyobb szükség lesz az orvosra, s háttérbe szorul a mi befolyásunk. Mi a beteggel mindig ugy bánjunk, mint értelmes emberrel, kiben ugyan a lelki élet a szokottnál alsóbb fokra szállott és igy ismételt nevelésre van szüksége, de arra képes is. Igyekezzünk benne felfedezni a még egészséges elemeket, hogy ezek által magában a beteg lelkében szövetségeseket nyerjünk, s juttassuk azokat túlsúlyra. Az épen maradt elemekre hatás által gyakran bámulatos eredményhez lehet jutni. — A lelkipásztor itt is Isten igéjének hirdetője, fordítsa a beteg figyelmét a vallásra, s imádkozzék vele. Ha ebben bizalom ébred Isten iránt, hogy imádságát meg fogja hallgatni, s egészségét visszaadja, már ez egy erőteljes, egészséges lelki jelenség, mi csak jótékonyan hathat az egész szervezetre. — Az akarat és öntudat legtovább épen szokott maradni, s a tekintély iránti tisztelet felfedezhető a betegség legmagasabb stádiumain is. (Folyt, köv.)