Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-04-08 / 14. szám

A TANSZABADSÁG BEHOZATALA ÁLTAL TÁMASZTOTT BELKÉRDÉSEK A S.-PATAKI AKADÉMIÁBAN. Főiskolánkban a tanszabadság életbeléptetése minden esetre nagy haszonnal jár s következményeiben is csak áldásos lehet. Azonban a rendszer megváltoztatása több beikérdéseket támasztott, melyek bár másodrendüekké törpülünk a tanszabadság szellemi vívmányai s hasznai mellett, mind amellett is méltók a figyelemre. Ilyen belkérdések már az íinneprejárás, három éves tanítóság, szóval mindenféle iskolai elöbbléptetések s alkalmazásoknak az ujabb rendszerrel való megegyeztetése. Mióta a pataki iskola példájára s végre országos törvény által is megerősítve — szokásba jött az ünneprejárás, főiskoláinknál az mindig az osztályzati névsor — tehát bizonyos érdemfokozat szerint történt, s ugy tekinltetelt mint jutalom és ösztön. Az akadémiai tanárok nem is késtek a legatiókat didaktikai szempontból felhasználni, s a következmény megmutatta eljárásuk sikeres voltát. Megengedem, hogy a megboldogult rendszer sok tekintetben slendrián szellemi dressura volt s korlátozta az ifjú szellem magasabb röptét: de a szorgalmat minden esetre jutalmazta, kenyeret nyújtani, megélhetését biztosítani igyekezett a szegény ifjúnak ki a theologiai osztályokig felbirá magát küzdeni; mire nézve eszközül használta fel a legatiókat is. Az uj rendszer már magasb vezéreszméktöl áthatottan megszűnteié az osztályzati sorrendet s mit adott helyébe a miszerint ifjaink ünnepválasztási sorozata meghatároztathassék? Sorshúzást. A szent ünnepek előtt pár héttel összegyűlnek az illető akadémiai polgárság képviselői, egy urnába begyűjtik polgársági évök tartama szerint külön-külön az ifjak neveit s aztán kihúzzák a mint a véletlen a kihúzó kezébe adja a neveket s készen az eligáló series. És mit szült ez eljárás ? Zavart az osztályok kebelében. Meghasonlottak ifjaink magok közt, Mert hiába ők is emberek s mellékes érdekeik sértése fellázitá őket. Az érdemsorozat emlékei nem vesztek még annyira ki kebleikből, hogy visszás dolognak ne tekintenék azt, hogy ha egy kevésbé igyekvő s talán a templomi szolgálatra sem alkalmasabb egyén megelőzi a szorgalmasabb s talán az isteni tiszteletek végzésére is alkalmasabb ifjút. Az uj rendszer azonban — azt mondják legalább —• nem a szorgalmat jutalmazza, hanem azt, hogy valaki az akadémia tagja. Ám legyen. De akkor gondoskodni kell oly közegről, mely azt a bizonyos jutalmat, — melylyel az akadémiai polgárság honoráltatik — egyenlősítse. Mindenki tag, egyenlő az érdem, egyenlőnek kell lenni a jutalomnak. S bizonyára a sorshúzás azzá nem teszi. Talán lehetne a tanárok belátásától függeszteni fel az ünnepválasztási névsor alakítását. De ez — miután vizsga nincs — kiölné a szabad szellemet ifjainkból és bár lennének tanáraink — a mint azok is — legmegvesztegethetlenebb és erélyesebb egyének, mindamellett is az egyéni önkénytől félő tanuló és a tanár közt lehetlenség lenne, hogy bizonyos neme a szolgai megalázódásnak ne lépjen életbe. Legalkalmasabb volna talán e célra elfogadni a pesti reform, főiskola gyakorlatát. Lennének meghatározva az egyházak által az ünnepenkénti segélyezésre fordítandó összvegek. Ezek aztán, a legátus által behozatván, folynának be a közigazgató kezébe, ki a hely és viszonyokhoz mért útiköltségeket a bejött pénzből levonva, azt annyi egyenlő részletre osztaná fel a hány az ünneprejárók száma. Igy megvolna a méltányosság és mindenesetre kielégítőbb lenne mint az inpraktikus sorshúzás. Ott van aztán a hároméves tanítóság. Akadémiánkban a theologiai tanpályát végzett ifjak, — hogy a kápláni sanyarú éveket kitengethessék — három éves tanítóságra szoktak kimenni. Ujabb időben egész szigorral vizsgálják meg az ily ifjakat a tanitóképezdékben tárgyalt tanulmányokból is. Az ifjak a legtöbb esetben igyekeznek megfelelni kötelezettségeiknek. Azonban mi fog már most itt is a választásnál behozatni. Be jö-e itt is a sorshúzás ? Most még áll a grádus. Mily elhibázott dolog lenne, ha a sorshúzás alkalmaztatnék, megmutatná a következmény. Eszközről kell tehát itt is gondolkozni, mely kielégítse a méltányos igényeket. Talán legjobb lenne az egyházaknak adni a meghívásra teljes szabadságot ? Ugy de, hogy ismerhetnék az ifjak szellemi értéket az egyházak ? Bizonyára csak a korteskedésnek nyittatnék tág kapu. Minthogy tanitó lesz közvetlenül, theologus ifjaink egy része; jó volna talán a tanitóképezdei stádiumokból egy rendszeres tanitójelölti vizsgát rendezni, melyre mint a segédlelkészi vizsgára jelentse magát az ifjú, s vizsgája sikerétől fiiggesztessék aztán fel a helyzeti szám, melyen három éves tanítóságot választhasson. Ekkor tökéletesen képzett tanítókat nyernénk, a mi ismét nagy nyeremény lenne s az érdekeket is kielégilnök. Azon belkérdések közül, melyeket főiskolánk megváltozott rendszere támasztott, az előadottak után következik az esküdti kar s a docensség ügye. Volt t. i. eddigelé a kitünöleg végzett theologusokból oly választott testület, mely őrködött az ifjúság erkölcse felett s szükség esetében segédtanári hivatalt is viselt. Most azonban a rendszer-változás által e testület nihilálva van. Egy akadémiában minden esetre szükség van docensekre s ezek alkalmilag segédtanári tisztet is teljesíthetnek s az ifjúság feletti őrködést se viheti az azokból kinőtt testület, mert ez legalább külső egyetemeken az egyetemi biró tiszte. Különben is sok önérzetes ifjú fájdalommal tette már a mire feleskettetett, hogy t. i. barátjainak mulatóhelyeit fölkeresse s azokat nolle velle az akadémiai széknek feljelentse. Más nézetek, más elvek jutottak a tanszabadság nagyszerű elvének alkalmazása által érvényre. Oly kis városban mint Sáros-Patak az ifjú magán házaknál nem találhat szórakozást. Gondoskodni kell azért, — hogy a kávéházakból elvonassék az ifjúság — rendes és nagy helyiségti kaszinóról, talán tekeasztallal, schakkal — szóval oly nemes mulatságokról, melyek az ifjút megóvják az eltévelyedéstől s a mellett szórakoztassák is; mert a fiatal pezsgő vér minden esetre megkívánja ezt. Ha igy lehetne,