Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-03-18 / 11. szám

A nagyobb jövedelmű egyházak és lelkészek azzal, ha saját káplánjaikat azonnal elkezdik méltányosabban jutalmazni, csakis az egylet célját mozditandják elö, mert ez esetben segédlelkészök nem szorul az egylet támogatására. Mi a hittanhallgatóknak, nt. szerkesztő űr indítványa szerint 10, 20, 30 kros havi megadóztatását illeti, én ezt sokallom. Magamról tudom, mennyire megszámitvák fillérei az oly szegény ifjúnak, ki magát csakis az iskolai jótéteményekből kénytelen soutenirozni. Pedig időmben még, az iskolai élet is olcsóbb volt. Ma már, magában az iskola kebelében is keletkezett többféle egyletek, p. o. olvasó kör, egymást segélyző társulat, testgyakorda, uszoda, koróda stb. — nem is említve az iskolai lakbéreket — annyira igénybe veszik az akadémiai ifjú erszényét, hogy minden ünnep alkalmával, követségéből hozott pénzének köriilbelől felét, a számoltató seniornál kell hagynia. Elégnek látom tehát, ha a hittanhallgatók minden legátio alkalmával — mert a deáknak havonként pénze nincs — osztályaik szerint 40, 50, 60, 70 krt fizetnének. Az egyházkerületenként megalakulandó segélyző egyleteknek centrumai s kezelői, szerény véleményem szerint, nem a theologiai intézetek, hanem maguk a superintendentiák lennének. Nemcsak azért, mert a káplánok már ennek fenhatósága alatt állanak, s a föiskolávali összeköttetésök megszakadt, hanem azért is, mert az egyházkerület, az egyházmegyékben szokásos évenkinti egyházlátogatók útján , mind a segélyzendö káplánok névsorát s számát leginkább összeirathatja, mind a segélypénzt legkönnyebben beszedheti és kioszthatja. Továbbá segélykezést is — véleményem szerint — nem annyira a kezdő, mint inkább a már több év óta fungens káplánok igénylik; ezek közül is csak azok, kik, azonkivül hogy különben is szegények, főnökeiktől méltányos okoknál fogva, csekély vagy semmi jövedelmet sem húznak. Hogy pedig az eddig sem igazolható modern szükkeblüségnek elvalahára gát vetessék, s az önként kínálkozó canditatusok nagy száma, a semmit vagy csak csekély fizetésre azon sokszor hallott elvnél fogva — volenti non fit injuria, ki ne zsákmányoltassék: óhajtandó 'volna, hogy az egyházmegyék — követve A.-Borsod szép példáját — mondják ki végzésileg, legalább az 50 váltó forintnak ezentúl osztrák értékben leendő fizetését. Ennyit elbir majd minden káplánt tartó lelkész, a nélkül, hogy maga és családja jövőjét vagy jelenét kockáztatná. Lám a tanitók, — kiknek pedig legkedvezőbb esetben is csak fele jövedelmök van mint a lelkészeknek — ha segédet kell tartaniok, azt 50 —100 oszt. forinttal díjazzák. Igy nem lenne annyi oldalról, s oly mértékben igénybe véve az alakulandó segélyegylet pénztára sem, mert 50 oszt. frt évi díjból, mégis csak könnyebben fedezhetné a káplán legsürgősebb szükségeit. Hol pedig a lelkészfőnöktÖl — az egyházmegyei gyűlés ez érdemben teendő nyilatkozata szerint is — ennyi sem telik, ott a káplán melegen ajánltassék a segélyegyletnek, hogy ez pótolja 50 oszt. forintig fizetését. Ezek a „káplán segélyző egylet" felállítására, s kezelése mikéntjére vonatkozó szerény nézeteim. Elismerem, hogy sokat beszéltem és keveset mondottam. Tegyen annál többet az olvasó. —{—ó— MÉG EGY SZÓ A REF. LELKÉSZEK ÉRDEKÉBEN. Annyi a sajgó seb a prot. egyház nagy testén, hogy látásán elborul az ember lelke. — Annyi az Ínséggel küzdő egyházak száma, hogy felgondolására önkényt kiáltunk fel a tanítványokkal: Uram! tarts meg: mert elveszünk. De azért még sem esünk kétségbe; mert épen felhangzó kiáltásunk szavára viszhangzik az Úr biztató szava . hívj segítségül engemet a te nyomorúságodnak idején, és én megsegítlek tégedet. És tapasztaljuk, hogy a mely ember magát el nem hagyta, az Isten sem hagyta azt el, és segedelmével közelebb volt és van hozzá mint gondolta. Mert időnként nyitott forrásokat, melyek áldást buzogtak, csak az ember ne restelte azt felszedni; támasztott lánglelkti embereket, kik észszel és kézzel segítségére siettek az elhagyatottság sarában fetrengönek. Elhagyatottnak tekintem én a káplán önfentartási ügyet s jelenleg — ugy hiszem — minden káplán szájába illik a remegő tanitványseregnek a hajóban alvó Jézushoz intézett ezen kiáltása : Uram ! tarts meg: mert elveszünk. Azonban ne félj kicsiny sereg, az Úr gondodat viseli! Időnként támaszt nagy részvevő lelkeket, kik addig zörgetnek az emberi szivek ajtaján, mig azok megnyittatnak s nyomorod enyhítve leend. Ily részvevő léleknek tekintem én legközelébb Király Pál urat, ki e becses lapok 8-ik számában hatályosan felszólal a káplán önfentartás érdekében. Lelkes szavait, hozzá véve kiegészítésül a n. t. szerkesztőség érdekes megjegyzését, nagyra becsülöm, s buzgón óhajtom, vajha mielébb áldással térnének meg. Azért is csak kevés szóm van még. Mielőtt a káplán segélyező egyletek egyházkerületenkint szerveztetnének, — miután tudjuk, hogy az ilyen ügyek rákmódjára haladtak olykor, — a káplán urak ajkairól pedig folyvást hangzanak e szavak: bis dat, qui cito dat; nil dat, qui munera tardat: — én az Úrnak egyszerű munkása, alázatos kérelemmel járulok hozzátok prot. egyházam lánglelkű esperesei, egyenkint és összesen: karoljátok fel az elhagyatottak ügyét; hatályos szavaitok sokat, mindent tehetnek. — Mielőtt a szokásos egyházlátogatást megkezdenétek, a gyülekezetekhez menesztett körleveleitekben kitanítván s buzdítván azokat a sz. ügy iránt: édes örömmel tepasztalandjátok, hogy minden szükség dacára, — mert él még a hívekben a buzgóság, — alig leend egyház és lelkész mely filléreit le nem teszi becses kezeitekbe egyházlátogatás alkalmával. S akkor aztán, midőn az egyházkerületek a káplánsegélyzö egyletek ügyében intézkedendnek: büszke önérzettel állottak elö : im hol van a pénz, melyet az egyesek buzgósága kezembe letett: sáfárkodjál vele. — Hitem szerint ugy alulról felfelé hamarább sikerhez jutunk, még e tavaszon, mint felülről lefelé. — Mert felteszem, — de meg nem engedem, — ha az egyházkerületek ez égető ügyben,