Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-03-18 / 11. szám

s még- ez évben ki is fizlni: ha t. i. az ige testté válik, s K. P. űr indidványa, nem marad kiáltó szó a pusztában, mely csak a mi szivünkben ver szomorú viszhangot! Átányi Lajos, segédlelkész. Az egyház és iskolai lapok folyó évi 8-ik számában— Király Pálnak a ref. segédlelkészek érdekében emelt filanthropicus cikkét szerkesztői észrevételeivel kiséröleg — méltóztatott felhívni a káplánokat, az ismeretes kérdésnek, saját érdekünkben is, tisztázására. Nagyon bajos dolog nekünk, káplánokul, e tárgyban — Cicero pro domo sua — szót emelni! Mert ha leküzdenök is ama félelmet, hogy szerényteleneknek fogunk többek által tarttatni: siralmas helyzetünknek eredeti színben történhető illustrálása esetére, — mi, ha apró részletekben felesleges is, de általában, már az ügy érdekében sem kerülhető — ott áll sokunk védtelen feje fölött ama damoclesi kard, mely nem ugyan halállal, de e szavakkal fenyeget: „ite, missa est." Minthogy azonban én is azon rosz gazdák közé tartozom, kik évtizedes káplánságuk dacára sem tudtak némi kevés ingóságra szert tenni, s Biaszszal mindenüket magukkal vihetik: eltökéltem magamat, hogy — bár nyoszolyámat kelljen is felvennem — engedek nt. szerkesztő űr felhívásának, s elmondom szerény nézeteimet, a ref. káplánság segélyezése tárgyábnn. Hogy a társadalmi életben ma már alig van, söt nincs pálya, melyen a segédeskedés annyi évekig, s oly mértékben venné igénybe az ifjú ember philosophiai erényeit, a kitartást és nélkülözést, mint a lelkészi pálya : bizonyítgatni felesleges. Díjtalanul, v^gy is annyi jövedelem nélkül, melyből magát még csak tisztességesen sem ruházhatja, ma már senki sem dolgozik, csak — a káplán. Az egyház — melyben káplánkodik — nem fizeti, mert neki nem hivatalnoka; a papfönök — ki helyett szolgál — nem űzetheti, mert tőle egyáltalán (?) nem telik. Gyakori eset, hogy ily helyzetében önhibáján kivül, 5—10—14 évig kénytelen szegénykedni, magát megtagadva szigorogni, táplálkozván napról-napra Pandora szelencéjének remanenciájával — a reménynyel. Mig deák volt, sorsa jobb vala. Mert az egyházkerület, illetőleg anyaiskolája, külsegély nélkül is felneveié, olcsó kosztjával táplálá, többféle jótéteményei, jelesül, stipendium, alumínium, legatio, supplicatio stb. által ruházá. De már a kápláni exmissioval, exmillálja egyszersmind gyámsága alól is. Legalább némely egyházkerület, mint ilyen, nem gondoskodik többé candidatusairól. Mehet kiki, a hová és merre tetszik — gazdát keresni. Es ha egy két évi szétnézés után csakugyan szerencsés vala patronatus vagy nepotismus utján — mert ebben a drága világban nem lehetvén más, mint pap, a szegény ember fia, annyira megszaporodtunk e pályán, hogy az egyenes uton egymástól már nem is haladhatunk — valamely káplániára juthatni: mindaddig oly jó kedvvel s gyönyörűséggel hirdeti a gondviselést a mező liliomainak ékesen ruházásában, mig deák korából hozott ruháinak foszlányai eszibe nem juttatják, hogy hiszen már 4—5 évre adós a boldogabb hajdanban kanonizált menynyiséggel, a papi készpénz fizetések s stólárék pengőre emelése alkalmával pengőre nem emelt kápláni 50 váltó forinttal. — Meri-e kérni? Nem. Nem lehet, különben .... „ite, missa est." Akad helyébe más. Gondolja tán n. t. szerkesztő űr, hogy ez merő rágalom, szemtelen hazugság ? Mem, ez tény, ez Őszinte igazmondás. Vagy gondolja ön, hogy itt az ok fizetési képtelenség? Tisztelettel s nemes rezignatioval hajlunk meg a méltó okok előtt. De mikor azok, szűkkeblű fukarság, s növekvő gazdagabbodási tehetetlenség: „clamitat in coelum merces detenta laborum." Jak. 5, 4. Nagyon igazságtalanok lennénk, ha a köznyomorból dicsekvéssel nem emelnők ki azon jobb helyzetű collegáinkat, kiknek főnökeik önmegtagadással és édes atyáik, mert segédeiket, törvényen kivül, 50 — 80—100 o. é. frttal díjazzák évenként. Azonban, bár van kivétel, de általában tekintve, csakugyan nyomasztó a ref. káplánok helyzete. E szigorú helyzet enyhitéseért, illetőleg a 16, 20 frt. segédlelkészi illeték magasabbra emeléseért, itt és ott, több izben folyamodott a káplánság egyházi felsőbbjeihez, de mert szabályzóul mindig a csekélyebb papi jövedelem vétetett, kérelmök mindannyiszor — nem kis indignatioval elvettetett. Tudtunkkal eddig, egyedül az alsó-borsódi egyházmegye emelte fel folyó értékre, a múltban megállapított 50 váltó forintot. Önzetlenül, ki is lehet azt mondani, hogy legalább ezer forintot meghaladó papi jövedelemből, mindig méltán kiadható 50 osztrák frt., a lelkészi terheket fele, söt többnyire kétharmadrészben viselő káplánnak. Ne tartsuk illusioban magunkat és másokat. Káplánt mindenütt csak a nagyobb jövedelmű lelkészek tartanak, és pedig sok esetben — kényelmi cikkül. A szegény jövedelmű lelkész, kesö vénségében is maga emeli hivatala terheit, s ha már általában tehetetlenné vált, az egyházi törvények szerint feles káplán rendeltetik mellé. Sajnos dolog, de ugy van. Hogy tehát, kerülhetlen szükség esetében, a szegényebb jövedelmű lelkész is tarthasson káplánt, és hogy az oda rendelt vagy hivott káplán is, űgy, a hogy fedezhesse legégetőbb szükségeit: igen tapintatos indítvány, s nagyon célszerű intézkedés a „káplánt segélyző egylet" felállítása. Szivünkből üdvözöljük e téren Király Pált s mellette ntiszt. szerkesztő urat. Vajha tekintélyes egyházi férfiaink ez ügyet melegen felkarolják s életbeléptetését mielőbb megkezdjék! Miből és miként legyen alakítandó az egylet ? Erre nézve király Pál cikkiró, és nt. szerkesztő űr befeleltek. Kűtforrások lennének tehát: a nagyobb jövedelmű egyházak, lelkészek, akademicus tanitók, a vagyonosabb s áldozni kész prot. hitfelek, a hittanhallgatók s végre az egyházkerületek. Mindezen kűtforrásokat miként lehessen legcélszerűbben megnyitni, s a közjó használatául átadni: annak kidolgozása az e végre kiküldendö e.kerületi bizottmány feladata leend. Addig is azonban meg lehetne kezdeni a segédadományok gyűjtését mindazoknak, kik ez ügyet melegen szivökön hordozzák.