Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-12-24 / 52. szám

szemétdombján" stb. — I. köt. 110. 1. „Szülök törüljé­tek le hasogatott sziveitek vércsepjeit szemeitökröl, a gyermekek, kikben örömetek halt meg, s kik annyi bá> natárnyékot hagytak lelkeiteken, nincsenek kizárva a boldogság istenének paradicsomából." (I. kö. 103. lap) „Lehullott — lehullott a mi fejünknek koronája — ele­sett maga az Isten e földön, a halál mezején." Ez utóbbi szavak igen élénken emlékeztetnek Heine eme szavaira : Hört ihr das Glöcklein schallen ; Man trágt den altén Gott zu Grabe. De a ki ismeri Ileinet és Heiszlert, s tudja, hogy az első előtt semmi sem volt szent, mi iránt ember valaha kegyelettel viseltetett, sőt mindazt élesen kigúnyolta; Heiszler pedig mily nagy kegyelettel szól mindig a val­lásra tartozó dolgokról, olyanokról is, melyeket talán tu­dományos esze előtt igazolni nem tud, nem jöhet azon gondolatra, hogy Heiszler a templomban mondja el azt, mit Heine is csak salonban merészelt kimondani. Birálat alá vehetném Heiszler e szavait dogmatikai tekintetben is, s kimutathatnám, mily nagy képtelenség az a gondo­lat, hogy az isten meghalt, de aligha ez a szerző úr nézete; kéz alatti prédikátiói legalább nem jogosí­tanak azon feltevésre, kivált ha még figyelembe veszem a 152. lapon eme szavait is : „eljuta végre a legnemesebb emberi tünemény az eliteltek keresztfájára." Igy hát nem tekinthetem egyébnek az idézett szavakat, mint egy tul­heves, bombastikus felkiáltásnak. Idézhetek különben dr. Heiszler úr1 beszédeiből pél­dát a szép költői és könnyen érthető, egyszerű stílusra is (2. R. 96, 1.) „Pusztul a teremtés temploma, tünedeznek egymásután ékességei. Elnémul a zengő madarak kar­dala. Az illatos virágok helyén eiszáradott kórók inga­doznak kiálló töviseikkel. Leszedetnek a falakról az ün­nepet hirdető diszes kárpitok és mintha halott volna a házban, nedves, fekete fátyol némán panaszkodó fellegek fátyola takarja el az eget, a láthatárt,'mint gyászos vi­lág szemfedő. Megszűnik minden életnyüzgelem és zsibongás a természet kebelén. Burkaiba vonul vissza, s eltemet­kezik a létei, s ha megharsan végre éjszakon a viha­rok orgonája oly bús, oly halottas dallam zokog át a lé­gen, hogy magok az érzéktelen fák megrázkódva leteszik zöld fövegeiket, s fel-fel emelve mezetlen karjaikat só­hajtoznak, panaszkodnak az egeknek titkos gyász hang­jain. A meghatott ég pedig sir s nehéz könnyeket hullat fellegszemeiből alá. Az anyatermészetnek ezen nagy őszi fájdalma komoly ünnepélyességre fokozza az emberi lelket. Önkéaytelen megdobban az emberben a parányi szív. Leapad, meg­hunyászkodik vágytengere. Egy hideg kéz, az enyészet sejtelme nyul ki utána a mulandóság gyász tüneményei közül. Ugy fáj látni nyitott koporsójában halvány halot­tas vonásokkal kedves közanyánkat, a természetet. Majd eljő nemsokára a tél, s fehér hó szemfedővel eltakarja a halottas barna ravatalt. Addig pedig k. k. tegyük keze­inket megdöbbent szívünkre, melyet a halandóság fa­gyos lehellete borzogat, s kérdezzük meg tőle: mi fáj neki, mit óhajt." De bevégzem már ismertetésemet, ismételve, mit legelöl kimondék, hogy én dr. Heiszler úr egyházi beszé­deit prot, irodalmunkban nyereségnek tartom. Egy gaz­dag gondolat-bánya ez, minden lapján találunk nemes ércet. De e sok szép gondolat aként van rendezve, mint aranybányában az arany, melynek erei nem követnek egy bizonyos, meghatározott szabályt, s hol jobbra, hol balra kell furnunk, hogy feltaláljuk. Ha szerző úr maga rendezi gondolatjait, s igyekszik népszerűbb stílusba ön­teni, ismertetésem nem lehetett volna egyéb, mint egy élénken színezett dicséret. De még igy is, — ha figye­lembe vesszük az ujabb időben megjelent prédikációkat, bennök a sok szépen csengő szót, és ismét csak a szóvi­rágot ; és a gondolatot sehol nem találjuk; Heiszlernél pedig minden lapon önként kínálkozik: bátran ajánlha­tom e beszédeket mindazoknak, kik jól laktak már az üres, semmit sem jelentő frázisokkal, s táplálóbb eledelre vágynak. Kovács Albert. KÜLFÖLD. Közöltük e lapok hasábjain azon pápai alloeutiót, mely a szabadkőművesek ellen szólt, lássunk már most erre egy feleletet, melyet a heidelbergi Ruprecht páholy, mely az „öt rózsához keleten" cimet viseli, testvér páholyaihoz intézett. Tiszteletreméltó kedves testvéreink. Kétségkívül önök mindnyájan ismerik azon nyilat­kozatot, melyet ő szentsége IX. Pius pápa ezen év sep­tember 25-kén a Rómába összegyűlt bibornokokhoz tar­tott. Önök tudják, hogy a pápa ebben minket kiközö­sített, s katholikus testvéreinket egyházi átokkal fe­nyegette. A pápai szék ezen ítélete egyáltalában nem hason­lít, a mi törvényszékeink ítéletéhez. Erre alapul oly rá­galmak szolgálnak, melyek a vádlottakkal nem közöltet­tek. Nincs itt nyilvános vád s nincs sem nyilvános sem titkos védelem. Az ellenünk felhozott vádaknál hiányzik a részrehajlatlan igazságszolgáltatás garantiája, tehát hiányzik a biztos ítélet is. A gyanú pótolja a bizonyíté­kot, sejtelem után következtetik azt, hogy vétkesek va­gyunk, elitéltettünk, annélkül, hogy bennünknt kihall­gattak volna. Vájjon lehet-e azután csodálkozni azon, hogy a közvélemény semmi bizalommal sem viseltetik ezen ítélet iránt ? A szabadkőművesek testülete, mint szabad férfiak társasága, az államtörvényeknek igen, de semmiféle egy­házi tekintélynek nincs alávetve, mert ami szövetségünk nem egyházi intézvény, s mint ilyen nem is tartozik egyik valláshoz sem. A mi szövetségünkre nézve tehát a pápai

Next

/
Oldalképek
Tartalom