Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-01-29 / 5. szám

zadokéi voltak, kikre némi szent borzalommal tekintett — és méltán — országunk : az nagyon csalódik. Magam is egy iskolai évet külföldön töltöttem, még pedig keservesen szerzett, s még keservesebben kölcsönzött pénzemen. Pontosan kijártam első félévben hetenkint 22, a második félévben pedig 24 rendes lecke órát. Lestem a bölcseket, mint egy azok közül, kik érzik és tudják minő drága a rohanó idő, drága a pénz, s drága a testnek, léleknek ereje: s az eredmény — megvan, és áll ama keserű tudatban, hogy elveszett időm, oda van a pénzem, s kár volt testemet, lelkemet kínozni. Hogy már az eredmény az lett, a mi lett, annak — mint mondani szokták — ,,ezeregy oka van,'1

de az eredmény mégis rendületlenül áll, s pedig épen oly rendületlenül, mint abbeli meggyőződésem, hogy ugyanannyi idő alatt és erőfeszítés mellett „egy jóravaló, hazai tanártól" többet tudtam volna „célomra" tanulni mint ,,tiz külfölditől." De hát az utazás ? ! Fájó lélekkel ugyan, de ki kell mondanom : „utazni sem igen tudunk," s ezen nyilatkozat bárminő paradoxonnak lássék is ; a tiszta meggyőződés nyugodt bátorságával ismétlem : „mi legujabbkori akademiták utazni sem igen tudunk," mivelhogy — ha ugyan volna is — egy fecske nem tavasz, s egy fa nem erdő. Lehet, a tisztelt olvasó engemet valami csudálatos különc — vagy tán épen háborodott elméjűnek fog tartani ilyes beszédimért, de arról nem tehetek, valamint arról sem, ha valamelyik pályatárs-barátom épen mind az ellenkezőt tudná bebizonyítani, mert „quot capita-tot sensus," és „de gustibus non est disputandum. Röviden szólva : „legujabbkori akademizálásunkat, mint jóravaló ősnek hitvány maradékát, roppant fontosságú céljához mérve, nemcsak haszonvehetetlen, sőt épen veszedelmes intézménynek tartom saját tapasztalatom után." Mert ez az intézmény a) „ma már nekünk nem ád tudományt," b) „rontja jellemünket/' c) „oknélkül koldusit," mintha bizony mi volnánk a világnak legkincsesebb népe. Oh mert,, uraim! azaz évenkint kiszivárgó harminc negyvenezer forint nagy pénz oly országban, hol a kamat némelykor még „százhúsz percent" is, nagy pénz különösen akkor, ha azt kapják érette, a mit én is kaptam. Hanem már is m. e. hallom a mennydörgő közbeszólásokat, ellenvetéseket, s köztük eme legjámborabbat is : „puszta állitás még nem bizonyítás !" Szórói-szóra igaz, s ez okból köteleségemnek tartom kijelenteni, hogy az elmondottakra vonatkozó bizonyító erősségek igenis megvannak lelkemben, hanem azok elésorolásától egyelőre tartózkodni mégis jónak láttam, még pedig következő okokból. „Először" azért, mert ennek a legujabbkori akademizálásnak hü képét rajzolni bizony „nem valami élvezetes," teljességgel pedig „nem irigylendő munka/' s bárkire mérte Isten ezen munkálatot, az méltán szájaba veheti szent könyvünk eme szavait: ,,A tyám! ha lehetséges, múljék el e pohár éntőlem!" „Másodszor" azért, mert bizonyító erősségeim, indokaim elészámlálása által igen sok olyan kényes természetű sebet kellene felszaggatnom, piszkálnom, melyek egy része talán már is kezdett behegedni, más része pedig talán nem sokára gyógyulásnak indul, ha senki nem bántja. Ezen sebek háborgatását pedig „nem tartottam most időszerintinek." „Harmadszor," azért tartózkodtam erősségeim indokaim elmondásától, „mert hazai közönségünk legújabb kori akademizálásunkat saját tapasztalatából úgyis eléggé ismeri;" sőt ezen intézmény gyarlósága, valóságos „elkorcsosodottsága" annyira nyilvánulóvá lett, természetesen leginkább épen az akademitak előtt, hogy „ezt legujabbkori akademitaink sem tartják többé célravezetőnek, s ez okból — legalább az én eddigi tapasztalatom szerint — ők maguk sem védelmezik többé," Ha azonban felszólalásom következtében a körülmények ugy fognának alakulni, hogy én állításaim bebizonyítása vegett indokaim, erősségeim elmondására „kényszerítve leszeknem örömest ugyan, de mégis rászánom magamat, mert az igazságnak szükségesetében való kimondását mindenben fő-főkötelességnek ismertem, s ismerem ma is; habár a példaszót sem felejtettem el: „szólj igazat s betörik a fejed." De hagyjuk e kényes természetű tárgyat, majd lesz „iskolai közlöny," s az illetők talán segítenek nyomorúságunkon, nézzük inkább nevelés iigyi bajaink harmadik torrását, mely „nevelés ügyünk vezetése," vagy tán helyesebben, „magasabb vezetésnélkülisége." (Vége köv.) — KÖNYVISMERTETÉS. Der Pseudo-protestantismus auf kirchenrechtlichem Gebiete mit besonderer Berücksichtigung der protestantischen Kirchenverháltnisse Österreichs von Johann Michael Szeberinyi k, o. ö. Professor an der theol. Facultát, Garnisonspreprediger in Wien, Mitglied des Consistoriuma der coord. Pressburger evang. A. C. Superintendenz und Mitglied des Ausschusses des „Slovenská Matica." Wien 1865. Wilhelm Braumüller. 161 lap. (Folytatás.) Szerző még azt is, mint vádat hoz^a fel, hogy ,,a magyar ev. autonom egyházban van egy superintendens, a ki 250,000 hívének nyelvét annyira sem érti, hogy velök a miatyánkot eltudná mondani." Először is ki kell mondanunk, hogy ez a vád ugy a mint az irva van teljes valótlanság ; mert az a superintendens úr, kit szerző itt denunciálni akar, nemcsak a miatyánkot mondotta már el tót ajkú híveivel, hanem szükség esetén, még prédi-10*