Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-10-29 / 44. szám

gokban elvetendő a feltétlen hit, oda vizsgálódás, józan gondolkodás kívántatik. A ki azt hiszi, hogy az ész használata veszélyes, ellenben, hogy ha eszét alávaló módon megtagadja, és hitet szinlel az észre nézve nehéz pontokban, azért Isten a más világon kegyébe fogadja: az a vallás szükofantaja, az ájtatosság tányérnyalója. A legkoldúsabb kifogás, a mit gondolhatni; ha sokan felállítanak egy főelvet, hogy azt törekedjenek elhinni; mert utoljára, ha nincs semmi a dologban, az még nem ártana, de ha van valami, akkor veszedelmes, ha hogy teljes odaadással nem hittünk az ész belátja ilyenkor a csalást, és teljes léieknyugalmunk nem lehet, hanem a kétség és nyugtalanság tengerén hányatunk. A ki az orthodox önámitást ekép ostorozza, nem csuda, ha az észt állítja mindenben itélő biróul, Schaftesbury tehát teljes gondolkodás és vizsgálási szabadságot követel, még pedig úgy, hogy a gondolkodás ne legyen korlátolva, se kiilterjelmileg, se beltartalmilag. Az irás ne féljen — ugymond Schaftesbury — a bírálattól, az összehasonlítástól. A világnak bizonyára nem kis érdeme, hogy a régi római és Mohamedán vallásnál nemesebb alapon nyugszik, hogy az értelmes theologok az irást nem tartják tökéletes müszteriomnak, sőt megengedik, hogy a szent szerzők úgy irtak, hogy legjobb belátásuk mellett sem vetkőzhették le személyiségöket. A ker. vallás legmagasztosabb elve, — mondja ismét más helyen — a szeretet, és ez méltóbb is az emberhez, mint ama tan, mely minden erényt a jutalmazás reményére épit. Igaz, hogy egy vallásban, melynek a legújabb felfogáshoz is alkalmazkodni kell, nem lehet okoskodásokat várni az észtől, de mégis jelezni kell a nemesebb ént is, nemcsak azt, mely minden cselekedeteinknek alanya. Azonban a mi igazi énünk, néha mintegy hatalom, és hirnév után sovárgónak vétetik, néha pedig gyermekesnek, mely üres látszattal is megelégszik, s a melynek hogy engedelmes legyen, szebb lakást, becsesebb köveket és érceket, csillogó öltönyöket, koronákat, s más efféle rikító szépségeket kell ígérni, melyekkel fel lesz díszítve egy más föld, egy más lakhely. Kísértetbe jövök — mondja Schaft. — ugy gondolkodni, hogy annak oka, miszerint némely leghősiebb tettekre vallásunk oly kevés tekintettel van, abban rejlik, hogy ha azok is igényt tarthatnának a végetlen jutalomra, melyet az isteni gondviselés más erények számára kijelentés által kijelölt, nem lenne helye többé semmi önzetlenségnek. A közjó, és haza iránti szives érzelem és buzgalom a ker. embernél egyáltalában önkény -tes erény és teljességgel nem lényeges része a testvéri szeretetnek, ö nincs annyira hozzátapadva az élet viszonyaihoz, hogy beavatkozzék emez alsóbb világ ügyeibe, melyek nem képesek számára egy jobb világot biztosítani. Az ő élete az égben van, semmi köze tehát itt e földön az oly fölösleges gondokhoz és bajokhoz, melyek odajuthatását elszórhatnák, vagy akadályozhatnák üdvkeresési munkájában. A fönnebbiekben a ker. erkölcstant megtámadó elv van kimondva. Mikor emlegeti, hogy a ker járatlan az élet viszonyaiban, kimondja egyszersmind, hogy a ker.-ség mellőzi az erkölcsi életviszonyokat. Az pedig, hogy a ker. mindig egy túlvilágra szegzi tekintését: jutalomért, azt teszi, hogy a ker erénycsen él, erényesen cselekszik, de nem azért, mintha magát az erényt szeretné, hanem mert azáltal jutalomra tehet szert. Ennél fogva az élet legnemesebb erényei, a legönzetlenebb feláldozás is merő eszközzé válik a ker. kezében. Az erkölcsiség önhatósága helyett fölállítja a ker.-ség — Schaft szerint — a vallásét. Még egy nevezetes vonást Schaftesburyröl. A satyra és komikum igen használt eszköz volt kezében, még pedig ezen elvnél fogva : a nevetséges az igzság próbája. Miért félünk — ugymond — e próbától?* Mert a tárgyak komolyak ? Komoly bizony a csalás. Az igazi komolyat a hamistól csak a nevetséges képes megkülönböztetni. Ha az evangyéliom igazsága valaha megcáfolható volt volna, bizonyára hamarább elnémítják vala els@ követőit, ha nevetségesen szinre hozzák, mint msdvebőrök, és szuroktömlök altal. Pál apóst. pl. az evangyéliom igazságában bizva, ép oly jól érezte magát az élces athenebeliek előtt, mit az őt üldöző zsidó városokban. Végül az ihletésről, és rajongásról ugy gondolkozik, hogy azok külsőleg nem különböznek egymástól. Ugyanis az ihletés valódi, a rajongás pedig hamis érzése Isten jelenlétének, ugy hogy az ihletést isteni rajongásnak is nevezhetnők. — Hogy az igazi csodát a hamistól megkülönböztessük, a végre önismerettel kell bírnunk. Az egyedüli zsinórmérték e tekintetben az erkölcsiség és megkülönböztetése annak, hogy gondolkodásmódunkban mi jó, mi rosz. Tehát a hivő keresztyénnek nem kell csudákra várni, azokra valamit adni, s ekkor állása biztos, mert a csuda, vagy a hit részén van, s akkor ránézve fölösleges, vagy ellenkezik hitével, s ez esetben nem sokat ad rá, s ha mindjárt angyaloktól jött is, csalásnak tartja. A pogányok hihettek a csudákban, mert nem volt irásuk, s meglehet, hogy jósdáik sezavait a gondviselés is némi kijelentés helyett vette. A zsidóknak kemény szivük, s még keményebb fejük miatt szintén szükségük volt jelekre és csudákra; de a keresztyéneknek van ezeknél sokkal tökélyesebb kijelentésök, s világos irások, mely már magában hatálylyal bir. XV. Egy évtized sem folyt le Schaftos-bury halála után, s a deisták a ker. kijelentést és erkölcstant mellőzve, egy ideig a jövendölések és csudák fölött kezdettek vitát. Első ezek közt W h i s t on V i 1 m o s (1667-1752) híres mathematikus és theologus, ki a szent-háromság tanát illető eretneknézete miatt a cambridgei egyetemből ünnepélyesen kitiltatott. Azonban ő nézeteit annyira igazaknak érezte, hogy képes volt minden bántalmakat vidáman elszenvedni. Az ó-szövetségi jövendölésekről azt állította, hogy azoknak csak egy értelme van: a betű-