Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-06-25 / 26. szám

MISSIOI LEVELEK DE. BALLAGI MÓRHOZ. LXXVIII. Mióta missiónk nagyobb és nagyobb tért foglal el, hova tovább több működő egyénre van szükség, kik itt és ott a napi teendőket végezve, az ügyet jóltevő hatásában elővigyék. Öt év óta mindjárt kilenc egyén volt tanitói és segédlelkészi minőségben e missióban ; s e kilenc közül alig felelt meg egy pár azon feladatnak, mely reá várakozott. Nincs miért titkolnom, hogy nagy részökön a legszánandóbb állapotban segítettem, remélvén hogy vagy a körülmények vagy önhibájok miatti veszteségökön túl illő tért nyervén hivek lesznek az Úrhoz a ki őket el nem hagyá. Csalatkoztam. Midőn ezen elhagyatott táraaimat felgédelgetém, vagy mindjárt elégedetlenkedni kezdtek, vagy magokat oly szabadosságba helyezek, mely csak saját szeszélyeit és indulatát ismeri. Hozzá járult, hogy én mindig velők nem lehettem s nem egyszer a mit én keserves erőfeszítéssel épiték, azt ők könnyelműen elrontották, nekem hátramaradást, kellemetlenséget okoztak, s ezt eddig ha elhallgattam is, nem tehetém, hogy most említésbe ne hozzam. En mindenkor, ha nem is gazdagon de az ügy szegénységéhez képest, tisztességesen díjaztam a velem működöket, s velők ruhámat utolsó darab kenyeremet is megosztottam. Igaz hogy aztán a szeretet és kötelesség szigorát is gyakorlám, de ez máskép nem lehetett egy oly ügynél mint ez, mely apostolian szegény és üldözött, de isten országa terjesztésénél* szent intézete. Ha mindjárt kezdetben lelkes társakat kapok, kik nem a körülmények kényszerűsége miatt szegődnek az ügyhöz s elég képzettséggel s mindenek felett odaengedő hitbuzgósággal birnak s velem nem csak azon kevés földi jót, mely részül jut de a szenvedést is megosztják: akkor helyzetem sokkal könnyebb s léleknyugtatóbb lett volna. De nem igy történt. Minden kegyes pártolás mellett is az ügy folytonos szegénységgel küzdött a kezdet óta. Mindjárt mihelyt a missiót megkezdtem, mihamarabbi eredményt kellett felmutatnom, hogy legyen a mivel a részvevő figyelmet az áldozatkészség terére vonjam, ugy szólván erkölcsileg kötelezzem. Részint tehát az, hogy képzettebb társakat magam mellé nem szerezhettem, részint mert a bejövő kegyadományra nem lehetett biztosan számitani, okozta azt, hogy egy magamnak több helyen a lélek kimerülése és szétzilálásáig kellett fáradnom és küzdenem. Azonban hála legyen az Urnák most már mindenek dacára is ötödmagammal vagyok s talán nem sokára hatan leszünk a missió személyzetei. Hova tovább minél tisztességesebben kellene gondoskodnom társaimról, mit ők is méltán megkiván«iak. A missiói évkönyv megjelenéséig is jónak látom figyelembe kérni, hogy »z itten szervezhető egyházak körüli működés — mely még öt évig bizonyosan kell hogy folytattassék, ha egy kitűzött célunktól elesnénk is, a térítést illetőleg bevégzése után is keresztyéni, a magyar prot. egyházhoz illő feladat lenne e missiót fentartanunk; mely aztán a törökökhöz, pogányokhoz is küldene téritöket, s igy beolvadna, beolvasztaná a magyar egyházat az evangyéliomi keresztyénségnek Krisztus s az örök világosság tudományáért! buzgólkodásába. Hogy pedig e föltevés valósuljon s remélem hogy az ügy barátai ezt helyeselni fogják — elhatároztam, hogy isten sz segedelmével azon néhány árva gyermekből, kiket hogy el ne pusztuljanak gondom alá vettem még ez évben egy missiói intézetet alakitok. A meglevők közül négy növendékem van már, kik e pályára mind hajlammal mind tehetséggel birnak. A legkisebb 10 a legnagyobb 16 éves, a ki ha isten élteti, egy év múlva már magyar és román nyelven prédikálni fog. Ezeket én magam fogom vagy ha többen egy ponton lehetünk fogjuk képezni; s ezekből, mint itt született, körömben nőtt s a hit mindent megdicsőítő voltát tőlem tanultakból remélek én az önfeláldozásig buzgó missionariusokat. Nem épen azért, hogy én növelem, de mert mind a teendőkkel mind a nyomorúsággal korán megbarátkozván, velők ugy szólván testvéresülvén lelkük beéli magát az evangyéliomi hit missiójába; s ezek aztán később társaim s barátaimmá nővén bármily szegénységgel és nyomorúsággal kell is küzdenünk, nem fogják szüntelen az ő test és vérszerinti érdekeikkel bántani oly sokszor fáradt s nyugalmat csak a további munka és tervezésben találó lelkemet; nem fogják mondani, ha egy kevéssé szenvedniök kell vagy szeszélyölc fellobban: adj pénzt, kenyeret mert itt hagyunk, elveidért nem szenvedünk, s szigorú kívánalmaidnak nem hodolunk. A hit dicsősége és nyomorúságában fognak ezek felnövelkedni, s ha isten segit és élünk nemcsak itt de bent a magyar evangy. egyház elszórtjai közt is az evangyéliom hatalmával téríteni. Istenem segits. Ti pedig tisztelt pártfogói e szegény ügynek s barátaim, kik ha nem is a gyűlésekben, mit szinte kérnék, de egy-egy barátságos összejövetel alkalmával megemlékeztek a missióval egyetemben távol szenvedő meleg keblű barátokról: ne nevezzetek ábrándozónak tervemért, vagy ha annak neveztek tegyétek hozzá, hogy az az istenbeni hitnek szent költészete, — kíméljetek, ne bántsatok. Őszintén megvallom, hogy e missióra nézve a hazat neveltetésben nem látok célszerűséget. Nem azért pedig hogy ott az innen küldött ifjú a missionariusi buzgóságot a hit drága kenetét meg nem szerezhetné, de mert némi jó módhoz, kényelemhez szokik, már csak azért is, hogy messziről idegen országból való gyermek s árva, ne hagyjuk hogy sanyarogjon. A gyermek felnő a legtöbbször elkényeztetve, e mellett az itt szükséges nyelvet elfelejti, s kitanulván, megemberesedvén, a missióban nem jó kedvű és használható. Nem fog lelkében élni az ügy, s a hitnek a nyomorúságban nőtt királj'i pálmája. Én a Kecskeméten tanuló két fiútól is tartok. Itt alkotott intézetre van azért