Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-06-11 / 24. szám

szelet a maga szép változatosságában a gyermeki képzelet kaleidoskopján át nézik, s a történettel is hasonlókép bánnak el, hol tehát a közvetítő ész érdeke csak alárendelt módon követeli a maga jogait, csupán ott lehet szó csudáról. Oti beérik azon okokkal, miket a képzelem teremt magának, vagy közvetlenül a legmagasb okfőre ugranak át, mely aztán természetesen absolut voltát elveszíti, mivel hogy véges helyére állítják. S valamint itt a világrend összefüggését tekintetbe nem veszik, ugyanazt követik el istennek a világra befolyásával is. Ezt nemcsak végessé változtatják, hanem egymáshoz nem tartozó s külsőleg feltételezett cselekmények tarka sorozataivá nyomorítják. Míhelyest azon meggyőződésre emelkedik fel az ember, hogy isten befolyása a világra örök és egységes, afféle véges okok helyett szereplő befolyásokról azonnal szó sem lehet többé. És ezzel a vallási szükség semmi rövidséget sem szenved mindaddig, mig istennek eleven befolyása a világra épségben hagyatik, sőt inkább az ódonüzerü csudahivésnek megszüntetése vagy kihalása vezet nagyszerűbb és erőtelejesebb nézetre az isten és világ közt fennálló viszonyt illetőleg, mely a vallási szükségnek is megfelelőbb, miután valódibb. Tehát minden himezés hámozás nélkül be kell vallanunk, hogy csudák ódonszerü és középkori értelemben soha sem történtek, mert nem történhettek, ha csakugyan olyan a világ, minőnek előttünk cáfolhatatlanul mutatkozik ; a csudák csak a régi tökéletlen s merőben hiányos világnézetnek lényeges járuléka, ezzel együtt tehát már lejárták magukat, A régi kor a csudák utján megfejthetetlen eseményeket igyekezett magának megfejteni s phantasiája a vallás és történelem mezején is alkot ilyen képzeteket, annál kéjelmesebben, minél alantabb áll természet- és világismeretében s annál ovatosabban és takarékosabban minél inkább fejlődik. — Azt gondolhatná valaki, hogy a mondottak egészen a Strauss féle kanonhoz vezetnek. S valóban mi is nyilván állítjuk, hogy az olyan tudósitás, melyben az isteni causalitas mintegy helypótló van beszúrva a véges okok láncolatába, a régies csudahivésből kell kimagyarázni, a meg nem történésnek bizonyos bélyegét hordja magán. Azonban utána kell nézni, váljon már az eddigiekben is nincsen e igen nagy külömbözés, mely nem csekélyebb dologból, mint az egymástól merőben elütő világnézetből származik. A phantheísta a csudának semmi elismerésre méltó oldalát sem tudja belátni, rá nézve az csupán a képzelet müve, még akkor is, midőn valami eszmének burkolatául szolgál. A theistikus állásponton .... a csudahivésben mély igazság rejlik, az t. i. hogy isten a világon célszerű szándékkal működik s hogy ez egyes pontokon egészen sajátságosan jelenkezik. Isten befolyása a világon s életközlése a világgal a theista előtt folytonos emelkedésben válik érthetőbbé. 0 hát az edclig történteket teljességgel nem ugy tekinti, mint a jövendőnek állandó s ághághatatlan szabályzatát, s nem is dönti el előre magában, hogy vájjon a mult nem rejt-e kebelében már oly jeleneteket, melyek a jelennek s avval együtt tapasztalatunknak szinvonalán felül emelkedvék. Ellenben a pantheista a természeti örökös körforgásból indul ki; azok a törvények, melyek most érvényben vannak, mindenkor érvényesek voltak, s mindig azok fognak maradni; következőleg neki tapasztalata mindenre nézve biztos szabályzatul szolgál. Itt hát a dogmatismus bizonyosságával kell ítélni jobbra vagy balra, mig atheistikus állásponton a tapasztalatot viszonyos dolognak tekintjük s teljességgel nem mérvesszőnek az egész világfejlődésre nézve. Mindenesetre becses nekünk is a tapasztalás s a világfejlődés egységes voltánál fogva bizonyos analógiának kell mindezen, az emberi történet mezején is keresztülhuzódnia. S ránk nézve csak az válik megfoghatóvá, mire nézve analógiánk vagyon, mit annálfogva az egészbe beilleszteni tudunk. A mire nézve teljességgel nincs analógiánk az idegenszerű és megfoghatatlan marad előttünk s azzal semmire sem tudunk menni. De épen ez különbözteti meg a theistikus álláspontot hogy az oux olda-vs\ beéri ott, hol valami tünemény a történeti analógia s a tapasztalás körén kivül nyúlik, mig a pantheista egyszerűen keresztet vet rá, mint olyanra, mi az örök természeti törvénynyel ellenkezik." 3. Az eddig mondottakból önként következik, hogy a Jézus személyéről s vallástörténelmi jelentőségéről szóló régi hagyományos fogalmaknak, miután semmi elfogadható valódi alapjuk sincs, nagy részben előbb-utóbb össze kell ornlaniok s ujabbaknak engedniök helyet. E fogalmak üres és légből kapott természetének teljes kimutatásában S t r a u s snak mindenesetre érdemei vannak, habár más tekintetben azon eszmék, melyeket helyökbe léptetni akar, korántsem olyanok; hogy az emberiség múltjához méltók s jövője vallási szükségletének megfelelők lehetnének. Arra tökéletesen megvannak érve az elmék? hogy Jézust nem tartják többé csudalénynek a régi értelemben, s ezzel elég érthetően ki van mondva, hogy ő a kegyeletes hívők előtt sem maradhat többé theurgikus minden lépten nyomon, olykor szükség nélkül, bámulatos fokig. De másfelől nem is szállítható le odáig, hová Strauss akarja, s hol merőben egy sorba jutna az emberiség egyéb nagy férfiaival és nevezetes szellemeivel, kiknek nagysága azonban egy óráig sincs bizton affelől: nem fogja-e valamikor egészen túlszárnyalni az utókor. Egyetértünk S t r a u s s sal midőn állítja, hogy Jézus természetesen fejlődött, ámbár sajnálattal vesszük észre, hogy könyvéből az a rész, mely a különböző fejlődési mozzanatokat tisztára deritné vagy csak meg is jelölné, merőben hiányzik. O ugy tünteti fel e „szép ter mészetet," mint jóformán eleitől fogva készet, lehet azért, mert álláspontján az evangyéliomi tudósításokat annyira megbízhatatlanoknak és hézagosoknak találta, hogy a fejlődés szakainak tárgyalását még csak megkísérlem sem merte. Keim, egyike az ujabbkori legjelesebb né' met theologusoknak, ki az emberi fejlődést komolyai vette és tárgyalta, annyit bebizonyított Jézusról, hogy „nagyobb eltévelyedés nélkül, mi lelkiismeretén föltet