Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-06-04 / 23. szám

evangyéliumunk előadja," az már más kérdés. A negyedik evangyélista hallgatása ugyan álláspontunkon ellenbizonyitékul nam szolgálhat, azonban másfelől Pál apostol tanúskodásainak sincs oly döntő ereje, mint a milyennel közönségesen felruházzák. Pál az úrvacsora szereztetéséről szóló hagyományt ugy adja elő, a mint azt találta a maga belépésekor a községben, de hogy e hagyománynak hányad része származott az eredeti történetből, s hányad része az azóta felmerült keresztyéni közszokásból, azt már nem lehet egykönnyen meghatározni. Hogyha Jézus amaz estén zsidó ünnepi szokás szerint kenyeret és bort osztott ki, s ehhez némi célzást csatolt az őt fenyegető erőszakos halálra vonatkozással és azután lábrakapott a gyülekezetben az a szokás, hogy ezen kiosztást ismételjék az ö halála emlékezetére, akkor önként következett, hogy ezen ismétlés megrendelését is („ezt cselekedjétek valamennyiszer isszátok stb.) magának Jézusnak szájába kellett adni A vendégség ismétlésere azonban, az első keresztyének Jézus rendelkezése nélkül is felhiva voltak, részint az évenként ismétlődő páskavendégségnél fogva, részint s még inkább az essenusok szent vendégsége által, mely hetenként ismétlődött s különösen ünnepélyesen minden hetedik hétben ; csakhogy a keresztyének az essenus vendégségnél szokásos kenyér melletti viz helyett, a páskaszertartásbhoz tartva magokat, bort használtak." E nyilatkozatra a Prot. Kirch. Zeit. i. h. következőleg felel. ,;Szinte hajlandó az ember azt hinni, hogy valami kedvezőtlen indulat, melyet a szentvacsora szült a bölcsész szemeiben, ragadta magával az itészt a kétség ei.en magas fokára. . .... Hogyan ? hát azon Jézus halálát követő első években az apostolokra nézve sem volt többé lehetséges kinyomozni, mennyi történeti alapja volt a községi szenívacsorának ? vagy amaz apostol (Pál) nem törődött volna ezzel, kinek oly nagyon érdekében kellett állania, hogy ezen fontos községi cselekményben szilárd támasza legyen a maga, törvényből nem kötelezett keresztyénségére nézve V De hogyha teljes jogosultságot akart szerezni annak, vissza kell vala mennie szereztetésére. Hogy erre nézve egészen és hiteles pontossággal összeegyezzék Jézus szavaival: bizonyosan nagy fontosságú volt előtte. S afféle gyanút támasztani, mely ily föltevés melleit még egyedül volna gondolható, hogy Pál a szereztetési igéket saját tetszése szerint költötte vagy magyarázta volna, S aztán pedig mástól vett közlemény gyanánt adta elő községeiben: Strauss is bajosan merhetne s ezt már bizonyára a franciának (Renant éiti) engedné át. Itt valóban nem lehet mást mondani, minthogy az előleges elfogultság Strauss látását elhomályosította. Mert hisz ez nem egyebet tesz, mint alaptalan eljárással félre tenni a közleményt, s voltaképen oda törekedni, miként lehessen elbánni a íudósitásokkal, hogy azok félredobassanak, ha még egy apostol sem gyanútlan tanúbizonyság többé ott, a hol világosan biztosit bennünket, hogy ő a dologról ugy értesült, s szembetűnő nagy pontossággal szóról szóra ád elő olyast, a mit Jézus mondott. Hogyha Jézus halála után pár évvel már idáig jutott a szentvacsoráról szóló tudomás a községben, ugyan micsoda becset lehetne akkor a többi közleményeknek tulajdonítani? Ez nyilván célzatos ítészét rosz értelemben s nyugodtan kimondjuk: valóságos képtelenség, hogy a közlemény ily korán s ily teljesen elveszíthette volna megbízhatóságát." Hogy a negyedik evangyélista a maga végvacsoráját teljességgel nem akarja páskavacsorának tekintelni, ezt S t r a u s s al egyetértve az ujabb itészet is elismeri, de hogy azon ünnepélyes vendégség csak olyan vacsora lett volna, mint akármelyik, s hogy az evangyélista azt mesterségesen látta volna el külsőkép oda illesztett toldással, mely mint az úrvacsorai kenyér- és borkiosztás bizonyos jelképesen példázoló cselekmény jellemével birjon s a szeretetteljes búcsúbeszédekkel is némi összefüggésben álljon (v. ö. 542 1.) azt már teljességgel nem engedheti meg. Nevezetes, minő változáson ment át magának Straussnak nézete is e dologban. Az első „Jézus Életéiben (4 ik kiad. II. 426. 1.) még abbeli helyesebb véleményét fejezé ki, hogy az úrvacsorának Jézus által lett alapítását Pál apostol tanúskodása után bárkinek is bajosan lehet kétségbe vonni, a negyedik evangyélista elbeszéléséről pedig azt állitá (i. h. 408. 1.) hogy ö a synoptikusok szereztetési történetével ismeretlen volt, inkább homályos szavakat mondatott Jézussal teste evésének és vére ivásának szüksége felől a helyett hogy vele a szertartást valóban megalapíttatta volna. Ezen utóbbi felvétel^ép oly mesterséges és természetellenes mint az uj „Jézus Elete"beli. A többször idézett bíráló szerint azon talánynak, hogy a negyedik evangyéliomban az úrvacsora szereztetését nem találjuk, megoldása nagyon is közel fekszik s talán épen ezért nem akadtak rá. ,;'Jézus végvacsorája" ugyanis „szeretett tanítvány ni társaságában, kiknek ő ez alkalommal még egyszer megakarta mutatni egész szeretetét s emléket akart állítani szeretete felöl, a könyviró értelme szerint semmi egyéb, mint a keresztyén agape ősképe, minden a zsidóságra emlékeztető járulékoktól menten, s miután épen ugy akarja látni az egész vendégséget, mint az első keresztyéni vacsorát, azért nincs szó a vacsora alatt semmi különösen kifejezett szereztetésröl, ez ily körülmények közt önként elmarad, vagyis inkább teljességgel nem találhat helyet, miután a végvacsora tartása már maga a szereztetés, mit tehát egyedül kell vala fejtegetni. S valóban, a mit Strause az üres forma kitoldásának tekint, mely a szentvacsora lényegével belső összeköttetésben nem áll, az semmi egyéb, mint részint jelképes, részint szóbeli világositása a keiesztyén úrvacsora jelentőségének" stb. Csak ezen egy példából is látjuk, hogy az evangyéliomok történeti hitelessége nagyobb mint Strauss akarja, vallási értékök pedig a mennyiben Jézust ábrázolják felülmúlhatatlan. De azon törekvés, melylyel általában az ujabb tudományos theologia a szenttörténelem tényeit a természeti törvények értelmében megállapitani igyekszik s az evangyéliomi előadásokat, a mennyiben történeti kútfők gyanánt is szolgálnak, ép oly szigorú bírálatnak veti alá, mint bármi egyéb emberi müveket, világosan bizonyítja, mennyire túl van szárnyalva már azon régi, lehet némelyeknél jóakaratú mindenesetre álnézet, mely a biblia mindenik szócskáját a szent valódiság s a kiváltságos csalhatatlanság tömjénével füstölé körül. Gyermekes babona és ártalmas vakbuzgóság lenne korunkban még tovább is komolyan vitatni és sürgetni, mit hajdan általában nagyon is komoly és egyenes értelemben állítottak, hogy t. i. „minden mi a biblia két fekete táblája között áll, egyenlő mértékben s egyenlő teljhatalommal isten igéje." (Tholuck Hagenbachnál Encyklop. Ford. Révész 117.' 1.) Az evangyéliumok szerkesztői általában sehol sem negélyezik magoknak az ihletést oly értelemben, a mint azt a késő egyházak és némely túlbuzgó hittudósok meglehetős ingadozás után rájok erőszakolták. Az első keresztyének előtt nyilván nagyobb tekintélylyel birtak az ószövetségi iratok, melyeket inspiráltaknak tartottak, mint az evangyéliomok és levelek melyekre az egyházi dogma bel- és külérvek hiányában sokáig nem merte határozottan az ihletés pecsétjét. Azonban végre ez is megtörtént, oly értelemben, hogy az egész