Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1865-05-07 / 19. szám
gatni, és végre is az egyesek szavában nyilatkozik, ha nem is a közvélemény, de mindenesetre a többség. Nem volt kedvem semmit sem szólni egy nagy fontosságú tárgyban, a melytől sok részben közöttünk a népiskolai ügy jövője függ. Midőn magamban igy tépelődöm, jött a „Sárospataki Füzetek" II. és III. szállítmánya, s benne több érdekes darabok közt a népiskolai közlöny programmja. Jeles és tartalomdus szövegéből nagy hatással voltak reám a kővetkező szavak (253 lap.) ,,A tanügy minduyájunkat közvetlenül érdekel, mert protestánsok vagyunk, s mindnyájunk ellenőrködése alatt áll." (250 1.) ,,Hajog reánk nézve egy oldalról, hogy hozzá szólhassunk, kötelesség más részben, hogy hiven gondolkodjunk róla." ,,A protestantismus saját ügyének csak azon feltétel alatt lehet folyvást kezelője, ha mindent meg fog tenni érette." Jól tudom, hogy a hallgatással nem teszünk meg mindent az ügyért, elhatároztam, hogy egy szavazatot én is fogok vetni mérlegbe. Az emiitett cikk a pályázatokról szól, l^ellö alapossággal, tiszta logikával, nyilt komolysággal, férfiasan. Lássuk az egyes kérdéseket, és taglaljuk azokat. Az érintett cikkben legfontosabbak a következők: szabad verseny az irodalom terén; a pályázatok megszorításának káros következményei; a népiskolai könyvek központi kezelése és az irói jogok. Nagyfontosságú kérdések a jelenben, még nagyobb fontosságúak a jövőre nézve. A verseny áldása el van ismerve az ipar terén ; ez sokasítja meg, fokozza fel és fejti ki az erőket; s ha mindenütt veszélyes volna is, az irodalomban kivüle nincsen üdvösség. — De hiszen épen azt tesszük : egyetemesen felhívjuk az illetőket, hogy pályázzanak. Ki van leszorítva e térről ? Le vannak szorítva mindazok, a kik egy kitűzött napra dolgozataikkal el nem készülhettek, s e miatt sokszor a legjelesebb dolgozat semmisülhet meg. S meddig fognak nyitva állani a sorompók ? Addig csak, mig egyik-másik szakban egy-egy munka el nem fogadtatott, azontúl fel lesznek húzva a korlátok, s talán száz évig kivül fognak széledezni az irók, mint a Charon által elutasított lelkek a Styx partjain. Azonban ne aggódjunk, ha +udni fogják Magyarország protestáns pedagogjai, hogy népiskolai munkákat hasztalan készítenének, fel fognak hagyni a munkával. Valóban ennek kell következnie, s bizonynyal nem ily célok vegett nyújtotta testvérileg jobbját egymásnak a magyarországi reformált négy egyházkerület. Nem, mert a supanintendentiák azért léptek unióra, hogy egyesült erővel létesíthessék azt, a mit magában nem létesíthet még oly tekintélyes testület sem, mint egy superintendentia. Ez lehet az unió legfőbb célja, de nem az, hogy bilincsei közt az irodalom elhervadjon. Továbbá a népnevelés, protestáns tanügy elébbvitele, az idő szellemének és felekezet érdekeinek megfelelő népiskolai tankönyvek előteremtése volt még azon magas cél és jelszó, melyet 1858-ban az nnionált egyházkerületek zászlójukra kitűztek. Vájjon az ige testté válhatik-e akkor, és az egyházkerületek emez óhajtása teljesedésbe mehet-e valaha, ha a népiskolai irodalmat kinevezések vagy megbízások útján akarjuk előteremteni? Véleményem szerint a következő okoknál fogva soha. A megbízás nem célszerű, mert a múltból láthatjuk, hogy harmonicus összefüggésben egy rendszert nem bírtunk kifejteni, és ezen az uton nem fogunk soha. Aztán a pedagógiai talentumot nem lehet octroyirozni soha, hanem gyámolitni kell és eszközölni, hogy nyilatkozzék mindenütt, a hol van, a mit a kinevezés teljességgel nem eszközöl, sőt az által le van szorítva a térről mindenki, a ki abban nem részesült. — Ha az ember tragoediáját kellett megírni, ki bizta volna Madáchra, mig ő azt közzé nem tette, s megjelenésével bámulatba nem ejtette azokat, kik költői tehetsége felől semmit sem tudtak. Vagy talán a pedagógiai téren talentum nélkül lehet szerepelni ? Ilyes mit hinni betegség volna, melyből tisztességes dolog lesz kigyógyulni. A kinevezéseket és kijelöléseket sem könyvekben, sem pedig személyekbennem helyeselhetjük. A mi az irók kinevezését illeti, arra nézve cikkíró megcáfolhatatlan erősségeket hozott fel. A mi pedig a könyvek kijelölését illeti, e részben szabad legyen egy pár tiszteletteljes szót elmondanunk. Előttünk fekszik az egyetemes tanügyi bizottmány debreceni jegyzőkönyve. Annak 14. pontjában el vannak sorolva azon könyvek, melyek a bizottmány által népiskolai használatra ajánltatnak egy részt pedig bírálatra is kiadattak. Lehet, hogy a bizottmány ezeket becsüli legtöbbre, de hogy ezek kivétel nélkül oly kitűnő jelességü dolgozatok volnának, hogy azok mellett más, közhasználatban levő munkák említésre sem méltók, az bizonynyal nem áll. Köztudomás szerint oly dolgozataink is vannak, melyek nagyobb mértékben megérdemelnék a figyelmet. Tudjuk, hogy a bizottmány teljességgel nem akarja a közönség kezéből kivenni azon könyvet, melyet jobban kedvel, hogy kényszerűségből ahhoz forduljon, a melynek előtte nincs annyi értéke, pedig ez a legjobb akarat mellett is megtörténhetik. Ugyanazért semmi kijelölés. Azonban legyünk igazságosak, vegyük figyelembe, mik történtek a közelmúltban. Alig hogy megalakult az 1858. évben a bizottmány, alig tétettek közzé a pályázatok, a superintendentiák rögtön követelték az eredményt, követelték a könyveket. A bizottmány igen helyesen, nem adott semmit, mintsem hitvány munkákat elfogadott volna csak azért, hogy azt mondhassa : ime, itt az eredmény. De más részről hiven akarván teendőiben eljárni, s nem vezetvén célra a pályázatok, igen helyesen tett, midőn azt mondotta: majd gondoskodom én könyvekről kőzveilen felhívás utján. Es ez igen rendén van, mig az első szükség fedezve nincs; de azontúl meg kell tágitni a kötelékeket, mert a cél veszélyes eszközzé \áit: bekövetkezik azon irtóztatos tespedés a népiskolai iroda-