Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-04-09 / 15. szám

köv.) ugy látszik tiltakozott is. „Ember-fiá' nak nevezd magát, részint alacsony, szenvedéstelyes pályájára való tekintetből (v. ö. Ezek. 2, 1. 3. 8. 3, 1. 3. 4. 10. 17. s köv.), részint mint felhőkben eljövendő hatalmasságot, midőn az elnevezés jelentésére nézve Dán. 7, 13.-ra vagyunk utasítva. Hogy ily nevet használt, mely a messiásra közönségesen még elfogadva nem volt (v. ö. Márk. 8, 38. Mát. 1G, 13.), dacára hogy ö messiáslétét magában már érezé, annak oka az lehetett, hogy a nyilvánosan ismert cim felvétele által nem akarta mindazon politikai és hazafireményeket uj mozgásba hozni, melyek a fényes Dávid-fia s Isten-íia elnevezéshez hozzáforrottak, melyek azonban az ő célzatával össze nem fértek, miután a messiásságban ő csak az eszményi azaz valláserkölcsi oldalt fogta fel, s oda törekedett, hogy nemzetét valódi kegyességre és erkölcsiségre emelje. Azon fogalomba már, melyet ő a messiási hivatásról magának alkotott, különösen be'eillettek azon vonások, melyek Ezaiás számos helyein (41, 1 s köv. 42, 6. 49, 6. 50, 52. 53. 53, 7. 10), ,,Isten szolgájának" tanitói működéséről, kinttdjes életéről, s váltság-haláláról meg vannak irva, s melyek tulaj -donképen ugyan a zsidó népre vitetnek, de régi divat szerint a messiás egyéniségére szoktak volt magyaráztatni. Jézus e vonásokat a maga hivatásába csakugyan fel is vette, bár ezzel tanítványait nem egyszer zavarba hozta, miután emiitett vonások némelyike (péld. örökös szenvdés, gyalázatos kivégeztetés) a legszembeszökőbh ellentétet képezett azon közvárakozással, melyet a királyi messiásság fényét s dicsőségét illetőleg ők is osztottak. Feltámadásáról, melyről tüzetesen alább szólunk, Ezsa. 53, 10.-nek magára alkalmazása folytáncsak képesen nyilatkozhatott, oly értelemben t. i. hogy ő jutalmát és dicsőségét más életben veendi el, vagy, hogy ügye jövendőben győzelemre jutand. A messiási eljövetel (Mát. 10, 23 s köv. 13, 41. 16, 27. s köv. 25, 31 s köv. v. ö. 7, 22 s köv. Ján. 5, 25 s köv. 6, 29 s köv.) világos megigérése azonban a mai kor életrajzírójának nem csekély főtörésre ád okot. Mindenki tudja, hogy hajdan, kivált az első egyházakban e pontot annyira szó szerint egyenes értelemben fogták fel, hogy a személyes eljövetel várása nélkül a ker. egyház teljességgel nem is létesült volna. Szerzőnk itt nevezetes választópontra jutott. Előtte Jézus „vagy merőben semmi sem, vagy csupán csak ember." Emberrel pedig olyasmi, mi i. h. jósolva van nem történhetik meg. Szerinte azon ember, a ki halála után oly módon akar újra megjelenni, a hogy soha még egy ember sem jelent meg, ,,ha nem épen háborodott (verrüekt) is, de veszedelmes rajongó." A tömkelegből kibontakozni minden bizonynyal nehéz. Krisztus praeexistentiájával, melyet csak János tanit, szerzőnk hamarosan elbánt, kimondván, hogy Jánosnak hinni nem lehet, mert a negyedik evangeliom, nem a valódi, hanem csak; a szerző által képzelt Jézust beszélteti. De az eljövetelre nézve a dolog máskép áll, mert erre vonatkozólag János keveset közöl, de annál többet a synoptikusok, kiktől, ha kutatásai alól az alapot teljesen elvesziteni nem akarja, maga Strauss sem tagadhatja, meg a közlési hitelességet. Mit csinál tehát szerzőnk? Előveszi itészete bicsakját (itt már műtői késnek nem nevezhetjük) s nagyon közönségesen szétvágja a csomót. ,.Bármely savanyu képet vágjon is hozzá," úgymond, „a keresztyéni megszokás" ö ugy találja, hogy Jézus, mikor holta után a felhőkben leendő megjelenéséről szólott, „rajongó" volt. Itt már szerzőnk, mint előszavában mondja csakugyan „kezét nyujtia a Rajnán keresztül Renannak." Vigasztalásunkra azonban utána veti, „hogy teljességgel nem szokatlan jelenet, midőn magas szellemi képesség és szívemelkedettség jó adag rajongással párosul, sőt a történelem nagy férfiairól egyenesen kimondhatni, hogy közülök egy sem ment teljesen a rajongástól." (240.) — Hogy egyébiránt a messiási megjelenésről s Jeruzsálem elpusztulásáról szóló helyek később korú közbeszurásokkal pótoltattak (péld. Mát. 10, 23. 24, Luk. 19, 43 s köv. 21, 20. 24 s köv.), az világosan szembe tűnik. A dolog veleje pedig az, hogy az eljövetel nem csak a népies messiás-eszmének felelt meg, hanem alapjában ez volt az egyedüli alak, melylyel az egész ó-kor a világ fejlődést felfoghatóvá tehette, a mennyiben t. i. bizonyos érzékfeletti eszmének felismerésére már eljutott, melyben tehát a platonismus és judaismus is találkoznak egymással. (222 -243. 11.). Nyilvános működését tekintve Jézus, vándortanitó volt. Lakása tulajdonképen, Kapernaum (Mát. 4, 13. 8, 5. 14. 9, 1. v. ö. 11, 23. Luk. 4, 23.). A színhelyre nézve, hol tanított, a synoptikusok és János között kiegyenlíthetetlen nagy ellenmondás uralkodik. Előbbiek szerint a működési tér az egyetlen egy jeruzsálemi utazás idejéig, átalában Galiléa volt, melyet csak olykor-olykor hagyott el sürgető szükség idején, rövid időre. János pedig az ellenkezőt állitja. Szerinte Jézus mindig Jeruzsálemben és Júdeában működik vala, hogyha elővigyázati szempontból nem kellett volna néha a távolabb vidékekre is kirándulnia. Strauss egy talpra esett fejtegetésben mutatja ki János előadásának hibás voltát. A működési idő tartama, rés/.ben a nagy ellenmondások miatt, tisztára nem deríthető. A synoptikusok hónapot vagy esztendőt sehol sem jelölnek meg határozottan. A Jánosnál feljegyzett páskaünnepi utazások közt, (ha ugyan hiánytalanul sorolvak elő), egy-egy évet lehet felvenni. Több helyek (Csel. 1, 22. Ján. 1, 29. 35. 45. 2, 1. 12. 5, 1. 6, 4. 11, 55. 12, 1. 13, 1.) gondos összevetéséből az jő ki, hogy a nyilvános működés legalább két éven át tartott,, beleértve a bemeritéslöl az első páskaünnepig tartó rövid időközt is. Tacitusból (Évkönyv XV. 44.) pedig azt tudjuk, hogy K. u 36. évben Pilátus, visszahivattatván, végkép elhagyta Palesztinát, s e szerint a kivégeztetés legkésőbbre ezen évre eshetett. És hogy ha már, Lukács szerint (3, 1.), Tiberius uralkodásának 15-ik évét (k. 1L 26.) egyszersmind Jézus nyilván s fellépési idejének is vesszük, akkor legfeljebb hét év jönne ki a nyilvános működés lehető idejekép. (243 — 252. 11.).