Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-04-09 / 15. szám

Ez összeállításból világosan kitűnik, hogy a kik az utóbbi időkben tudományos, azaz kritikai módszerrel járultak a biblia vizsgálatához, a Pentateuehus keletkezésére nézve alapjában egy nézeten vannak s csak egyes alárendelt pontokat illetőleg térnek el egymástól. A kritikának e téreni jogosultságát és meggyőző voltát semmi sem bizonyítja jobban mint az, hogy oly férfiak, kik a képzelt orthodoxia érdekében a feketét is képesek fehérnek mondani, e ponton kényszerítve érezték magokat a tudománynyal megalkudni és arról, miszerint Mózes lenne a Pentateuchusnak jelen alakjában szerzője, határozottan lemondtak. Igy Delitzsch ( Die Genesis 1853), K u r t z (Geschicbte des altén Bundes 1856) az egységi s kiegészítő hypothesisek közt közvetítő állást foglalván, következő nézetet állapítanak meg. Az első, a mit megengedni kénytelenek az, hogy az u. n. elohista darabok más szerzőtől valók, mintajehovafélék, a mi nem csak Isten különböző elnevezéséből, hanem mindegyiknél található sajátságos kifejezésekből és szójárásokból is világos. Igy —felhozza Delitzsch—Mesopotámia neve az Elohistánál állandóan ~ f itS > a Jehovistánál pedig „szövetséget kötni/' ezt az Elohista igy fejezi D^H ? a Jeliovistánál ellenben rendesen e van : Sajátságos kifejezései még az Elohistának fittlK birtok, DnUÖ bujdosás földje stb. (1. Delitzsch. Genesis, Einleit. 36. 1.) Ebből folyólag Delitzsch, kit csekély eltéréseket nem tekintve Kurtz is követ, a Pentateuehus keletkezését igy képzeli. Magvát, első alapját a Pentateuchusnak Mózes maga irta és most a törvényhozás történelmébe beleszőtt szövetség könyve (Exod. 19 f. — 24. f.) képezte. A sina pusztájában alkotott egyéb törvényeket Mózes szóval hirdette, de a papok, kiknek ez hivatásuk volt, (l)eut. 17, 11. v. ö 24, 8; 33, 10; Lev. 10,11. v. ö 15, 31) irásba tették. Minthogy azomban a Deuteronium az egész régi törvényhozás irásbafoglaltatását nem csak hogy föl nem tételezi, hanem inkább azt nagy szabadsággal recapitulálja : nem kell föltenni, hogy a tulajdonképi codificatio már a pusztában való vándorlás alkalmával történt volna ; de történt igenis az igéret földének elfoglalása után nem sokára. Oly férfi, mint Eleázár Áron fia (Num. 26, 1 ; 31, 21) megírta a -val kezdődő nagy müvet, melybe a szövetség könyvét is fölvette, és Mózes utolsó beszédiről csak röviden szólott, minthogy azokat Mózes sajátkezüleg irta le. Egy másik, mint Józsua (Deut. 32, 44; Jós. 24, 26; v. ö. 1 Sam. 10, 25) vagy ama véneknek egyike, kiken Mózes lelke nyugodott, e munkát kiegészítette és beigtatta az egész Deuteronomiumot, melyet nagyobb részt Mózes maga írott volt. Ilyen a lefolyása ama fontos bibliai kérdésnek, mely két századdal ezelőtt Spinoza által fölvetve, csak e század elején vétetett komoly vizsgálat alá, de azóta a legkisebb részletekig átkutatva a legkülömbfélébb hypothesiseket szülte. Ideje, hogy e szorgalmas kutatások alapján mi is eligazodjunk a dologban. (Folyt, köv.) VÁLASZ TISZT. SCHNELL KÁROLY UR ÉSZREVÉTELÉRE. (Folytatás és vége.) De hagyjuk Schnell úr vádaskodását és térjünk azon reflexiókra, melyeket a fentebbi vádakhoz köt Schnell úr azt mondja: „A légorthodoxabb és világra szólló ékességü prédikációvá! sem mozdít annyit azev. pap mint az egyszerű, de lelkes, ügyes és szorgalmatos katechetikai tanítással." Nem fogadom el ezen állítást sem általános, sem különös értelmében. Altalános értelmében azért nem, mert, véleményem szerint a kettőnek — t. i. prédikálás- és katechizálásnak — karöltve kell járnia; szükséges, hogy mi lelkészek mind ,,buzgóan prédikáljunk/' mint „buzgóan katechizáljnnk; ha csak az egyiket gyakoroljuk a másiknak elhanyagolásával, csak félig teljesítettük kötelességünket, s ez esetben a felelet terhe reánk sulyosodik. — Nem fogadom el állítását különös értelmében sem. Schnell úr szavaiból az látszik folyni, mintha azt akarná mondani, hogy positiv irányban, nem bánom, az orthodoxia értelmében, nem lehetne sem épületesen prédikálni, sem épületesen katechizálni. Sőt ellenkezőleg én ugy vagyok meggyőződve, hogy legépületesebben, legszivhatóbban, a gyülekezet hitéletét legébresztőleg a positiv irányban lehet hatni. Melyik lelkész állítja a megváltás nagy munkáját igazán elő, az- e ? ki Nagy-Pénteken gyülekezetének hirdeti: „K r í s z t u s meghalt a mi bűneinkért, és lett bűneinkért engesztelő áldozat, vagy az ? ki csak mint közönséges feláldozást a félreismert igazságért tünteti fel h a 1 á 1 á t." Ki hirdeti igazán a megfeszített Krisztust, az-e? ki mondja: „egyedül az ő érdemeibe vetett hit által igazolunk meg, az ő sebei által gyógyulunk m e g," vagy az-e? ki nagy ékesszólással felkiált: „csak a b o 1 o n d hiszi, hogy K r i s ztusnak vére tisztit meg minket minden hamisságtól" — a mint azt egy nyitramegyei lelkész tevé. Azon példák, ped ig, melyeket Schnell úr felemiit, akaratja ellenére épen mellettem tanúskodnak. Előadja: „hogy egy szép tavaszi napon elrándult egyik lelkésztársához. A confirmandusokat a p aplak udvarán találta, a mint épen Luther kis kátéjából a feladott leckét magolták." Mit bizonyít e história ? Csak azt, hogy annak a bizonyos lelkésznek „nem volt hite, hogy az a lelkész nem volt „Krisztusnak szolgája és Isten titkainak sáfárja," nem is volt „jó pásztor, hanem béres, kinek