Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-04-02 / 14. szám

a dunamelléki egyházkerületben. Együtt lesznek ismét azon férfiak, kikre van bizva a négy superintendentia által, hogy az alapszabályok korlátai közt a népiskolai ügy elébb vitele végett célszerű intézkedéseket tegyenek. A dolgok rendes menete szerint lássuk, mit fog tenni a bizottmány ? Legfőbb feladat reá nézve célszerű taneszközöket s népiskolai könyveket állítani elő. E végett: 1. a pályázat alatt lévő munkák sorsa felett dönt; 2. kiadja bírálatra azon munkákat, melyek a jelenleg nyitva lévő pályázatra beadatnak ; 3. uj pályázatokat fog közzétenni. Maradjunk az 1. pont mellett, ugy is bő anyagot fog az szolgáltatni a megfontolásra, ha lehető eredményét későbbi követke7ményeivel együtt figyelembe veszszük. Hogy annál könnyebben tájékozhassuk magunkat, vegyünk fel egy speciális esetet: vegyük fel az ABC-ék sorsát, melyek jelenleg pályáznak. A bizottmány a bírálóktól veendő szavazatok többsége szerint kimondja, hogy a pályamunkák közt vannak-e elfogadható dolgozatok, vagy egy sincs. Vegyük a legroszabb esetet, azt, hogy a bírálók véleménye szerint egy sem ütné meg a mértéket. Ez esetben mit fog tenni a kizottmány ? Uj pályázatot ily modorban nem hirdethet, mert a történtekből be kell látnia, hogy ez úton legbuzgóbb törekvései mellett sem jut célhoz. . Tehát nincs egyéb hátra, mint megbízás útján állítani elő a szóban lévő népiskolai könyvet. Ez oly módja a könyvek kiállításának, melyet a bizottmánynak teljességgel nem ajánlhatunk. Csaknem oly régen próbát tett ezzel a bizottmány, mint a pályázatokkal, de mind ez ideig eredmény nélkül. *) Aztán a megbízás kétszeresen nehéz, mondhatni, lehetetlen oly munkára nézve, mely pályázat alatt volt. Azok közül a bizottmány senkit sem nevezhet ki, a kik pályáztak; azt nevezni ki, a ki nem pályázott: ennek nincs semmi értelme. Az is megtörténhetik, hogy a megbízást el nem fogadja a kinevezendő egyén; annak a bizottmány csak egy év múlva fog tudomására jutni, csak egy év múlva fog uj kinevezés felől intézkedni. Azután a munka elkészül egy év alatt: ez a második év; a harmadikban bírálaton lesz; a negyedik talán kijavítással, átdolgozással fog eltelni, s majd csak az ötödikben lát napvilágot. De könnyen megtörténhetik, hogy a bizottmány a legjobb akarat mellett sem fogja eltalálni, kiben van legtöbb ihlettség egy tankönyv megírására; s ha nem azt jelelné ki, a kiben arra legtöbb hivatás van! *) Én is részetittetem a főt. egyetemes tan. biz. által ilynemű megtiszteltetésben, de a kötelesség nem teljesithetésének nyomasztó érzete mellett sem voltam képes ez ideig a megbízásnak eleget tenni. De akármi történjék is a megbízás után senki sem fogja kezét munkára tenni, s a mi nagy veszteség, talán egy vagy más jeles dolgozat fog megsemmisülni, melylyel a szerző a pályázatra kitűzött határidőre el nem készülhetett. Azonban hallom az ellenvetést: hát ha a mostani pályázatnál egyik vagy másik munka elfogadtatik, nem épen ugy megakaszthatná az irci munkásságot ? De igen is ! és ez a tanügyre nézve kimondhatatlan nagy szerencsétlenség : ne idézzük elő annak romlását. Szabad verseny az ipar terén: szabad verseny az irodalomban és mindenütt: máskép útját álljuk a gyors fejlődésnek, hátrafelé haladunk és nem előre. S hová vezet minket a mostani eljárás ? Mi a helyett, hogy irodalmat teremtenénk, a különböző szakokban egy-egy könyvet írunk, s azok kifogyhatatlan menynyiségü példányaival betömjük az irodalom medrét s éltető folyamát elzárjuk az iskolától. Szerencsétlen a mi eljárásunk és igazságtalan, ha a munkás erők közöl csak egyet is leszorítunk a térrül. Vegyük fel, hogy a bizottmány minden szakban kiállítja az iskolai köuy veket. Képzeljük el csak : minő tespedésnek kell rögtön bekövetkeznie az irodalmi munkásság terén ! Ki fog azután még dolgozni'? mi célra? hogyan fog napvilágot látni egy uj tankönyv ? kihez viszi dolgozatát a szerző ? mikor fognak az akár pályázat, akár megbízás utjn készített munkák jobbakkal kicseréltetni? Ideje hogy ezen komoly kérdések megfejtését adjuk, nehogy akarván házakat építeni, az utcát falazzuk el magunk előtt, És mert ez igy teljességgel nem jól van, méltán kérdésbe tehetjük: mit cselekedjünk, hogy a hiányokon segítve legyen ? A csomó megoldása nagyon könnyű és természetes. A szerzőnek adjunk írói tiszteletdíjul a használatban levő munkától bizonyos procentet, s minden baj meg van orvosolva. A soronpók mindig nyitva fognak állani; az író beadja a maga dolgozatát, midőn azzal készen lesz a bizottmány elfogadja és megbírálja, s ha a munka arra való, kiadja, egy szakban kettőt, hármat is; annyit a mennyi lesz; azon munkák közöl, melyek a mértéket megütik, a közönség használja azt, a melyik neki tetszik, minden egyházközség iskolája azt, a mely neki legalkalmasabb, melyet, ha körülményei változnak, kicserélhet mással, mely igényeinek jobban megfelel. Ez a szabad verseny áldása; igy lesz virágzó irodalmunk ; ez a legigazságosabb eljárás, mert leszorítva senki sem lesz a térről ; az iró oly arányban lesz jutalmazva, a mily kelete s illetőleg becse van munkájának a közönség előtt, figyelmét el nem fordíthatja a munkától, sőt folytonosan javítani fogja azt, hogy holnap egy tökéletesebb által ki ne üttessék. Ez ad ösztönt az írónak, hogy kutasson és fürkészszen, s munkáját a lehető legnagyobb tökélyre igyekezzék emelni. Ez ad emelkedést az irodalomnak. Az iskolára nézve legüdvösebb az irodalom, az irodalomra nézve a szabad verseny.