Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-03-12 / 11. szám

Kell-e mondanom, hogy az effélék badarságoknak tűnnek fel világos fejű közönségünk előtt, olyan dolgoknak, melyek csak félénk gyermekek és babonás vén asszonyok előtt csinálhatnak batást ? Hogy volt idő, midőn hazai prot. egyházhatóságok szenvedélytől és türelmetlenségtől korbácsoltatva a szabad gondolat s a tudomány méltósága irányában oly szigorral jártak el mint megannyi eretneknyomozó törvényszékek, hogy a dunántúli ref. e.kerület ezelőtt mintegy 40 évvel a dicső emlékezetű Papp Istvánt hivatala elveszítésére is Ítélte nemes eszméiért-, az a mostani kor emelkedettebb gondolkodásmódja ellenében semmit sem bizonyít, annál kevésbé, mert az afféle inquisitori munkákat a műveltebb vallási közérzés akkor is helytelenítette, elkövetőik pedig hiszem később magok is örömest lemondtak volna e részben szerzett szomorú dicsőségükről, ha az emberiebben gondolkodó utókor előtt az már fájdalmasan örökítve nem lett volna. Papp Istvánnak különben mint tudva van, még életében meg lön adva a teljes elégtétel. Maga az e.kerület tanácsbirái közé igtatá, s a nemes szabadelvű férfi megérte még azt is, hogy ker. vallástanát, mit a „censura fénykorában" nem admittáltak, a sajtóviszonyok változtával tanulni szerető lelkésztársai kezébe adhatta, kik e müvet mindennapig haszonnal forgatják és becsülik. Végül még egy példát, e kényes fajtáúakból. Valaki az orthodox hit kelendőségének támogatása végett nem rég Filó theol. müveire hivatkozott előttem. Biz az megesett, hogy nevezett, különben derék buzgalmu s jeles készültségü irónk a „k e r. h i t v é d e 1 m é r e" irt egy tudós müvet, miért a b.-pesti ultramontanismus részéről meg is kapta a dicséretet. Azonban Filó irodalmi álláspontja iránt táplált tiszteletemnek vélek kifejezést adhatni, midőn kimondom, hogy ő e dicséretet utoljára sem érdemelte meg, annyival kevésbé, mert e lap hasábjain be lett bizonyítva rá, (Prot. Egyh. s Isk. L. 1863. 41. sz.), hogy gondolkodásmódja a főkérdésre nézve valósággal semmivel sem különb t. ellenfeléénél, sőt ö bizonyos tekintetben még Ballaginál is Ballagibb. E nagyon nyilvános példákat szándékosan hoztam fel a fentebbi „fénypont" némi igazolására, mivel hogyha magán érintkezéseim s ismeretségeim ide vonatkozó eredményeire hivatkoztam volna, valaki könnyen azt fogná mondhatni ellenemben, hogy ő maga részéről a dologra nézve egészen mást tapasztalt. Ezek után talán nem minden ok nélkül állithatom, hogy a hazai prot. közvélemény nyíltan és valósággal a szabadelvű ellenzékhez csatlakozott, ha ugyan ellenzékről lehet szó vallási terünkön, hol a dogmai ó-conservativismus csupán holt emlékeiben áll még, mint egy hajdan tiszteletreméltó épület romja, melynek nyílt résein a megujult kor szellője ki- s bejár. De vájjon ez ellenzéki állás nem vétek-e az elmúlt korszak ellen ? Nem hálátlanság-e oda hagyni az építményt, mely védett bennünket egykor időviszontagságok ellen? Feleljen e kérdésekre jelen korunk egyik legnagyobb lángelméje, ki szórói-szóra ezeket mondja: ,,A régi intézmények makacssága, melvlyel magukat megörökíteni akarják, hasonló az avas olaj makacsságához, mely azt kívánná, hogy hajunkat kenjük vele, a megromlott hal azon félszeg követeléséhez, hogy minden romlottsága dacára megegyük, a gyermekruhához, mely azt kívánja, hogy férfi viselje, cs a holttestek gyöngédségéhez, melyek élő embereket akarnának megölelni. Hálátlanok, igy szól a ruha, én védtelek benneteket a rosz időben, miért nem akartok többé semmit tudni rólam ? Én a messze tengerről jövök, mondja a hal. Én rózsa voltam, szól a büdös olaj. Én szereltelek, mond a holttest. Én tettelek müveitekké, mondja a zárda. Mind erre csak egy felelet van: Egykor Különösnek látszik, ha valaki az elenyészett dolgok megörökítésére gondol, és azt hiszi, hogy az emberek bebalzsamozás által uralkodhatnak, ha a dűlőfélben lévő hitágazatokat kijavítani az ereklyés szekrényeket újra megaranyozni .... akarja. Pedig vannak hívei ezen elméletnek is. E hívek, kik különben szellemdus emberek, igen egyszerűen járnak el: a multat uj mezbe öltöztetik, s azt elnevezik társadalmi rendnek, isteni erkölcsi és családi jognak, az ősök tiszteletének hajdankori tekintélynek, szent hagyománynak, legitimitásnak, vallásnak; és igy kiáltanak: íme vegyétek ezt jó emberek! — E logikát a liajdankoriak is ismerték, és a táltosok is gyakorolták. Bekentek krétával egy fekete borjut, és azt mondták, hogy fehér. Bos cretatus" stb. Vannak bizonnyára, magasztos eszmék és érzelmek, melyeket a múlttól örököltünk, s melyeket soha sem hagyhatunk oda, ha ugyan az emberiséget félvadságba visszasülyeszteni[nem akarjuk. De ezekről most nincsen szó. Az élő hit és a korhadt dogmák, a szent vallás és a gyarló vallástételek közt legalább is az a külömbség, a mi az örök és ideiglenes, az isteni és emberi mű között vagyon. Még azt sem állítjuk, hogy a vallásfelekezetek bizonyos symbolumok nélkül el lehetnének. Csupán azt tartjuk képtelenségnek, midőn az emberi elbizakodottság örökre egy bizonyos formába akarja erőszakolni a végetlen fogalmát, s egyszer mindenkorra kényszerformulát szabni merészkedik az emberiség meggyőződésére, hogy mit higyen és mit ne higyen, miben üdvözöljön és miben kárhozzék el. A történelemből minduntalan azt látjuk, hogy a tudományban nincs megállapodás, az emberi ismeret valamennyi ágában előhaladások történnek, elavult eszméket, miknek nevetségig hibás volta bebizonyult, ujak szorítnak ki helyőkből, a törvényhozás eltörli a régi cikkeket s a korszükségnek megfelelőbbeket igtat helyökbe: — csupán a vallástan terén nem volna semmi tenni való, itt volna legtöbb világosság, hol az emberi gondolkodás legnagyobb és legnehezebb tárgyaival találkozunk ? csupán az elavult hitcikkekkel volnánk felbonthatatlan szövetségben, miknek már hivatalos és fizetett őrei is jóformán hátat fordítottak, a müveit közvélemény pedig tökéletesen odahagyott ? Hiszen a hitcikkeket ép azon módon szavazták meg mint országgyűlésen a törvények paragrafusait vagy az évi költségvetést, egyidőre, míg jobbat nem találnak, de korántsem meg-