Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-03-12 / 11. szám

a törvények érvényességét elismerte, melyre pedig ő, mint született zsidó, a jeruzs. határozatnál fogva kötelezve volt. De más szinben fog a dolog előttünk feltűnni, ha az apostolnak könyvünkben rajzolt képétől annak valódi, történeti képéhez fordulunk, mert az a valódi Pál, a törvénynek kötelező erejét soha el nem ismerhette, és ennél fogva a naziráusságnak magát semmiképen alá nem vethette. Figyeljünk az apostol szavaira: Valakik a törvény cselekedeteiből vágynák, átok alatt vágynák, mert meg vagyon irva : Átkozott, valaki meg nem marad mind azokban, melyek megírattak a törvénynek könyvében, hogy azokat cselekedje ; — egy tett is nem igazul meg a törvény cselekedeteiből; — ha a törvény által van az igazulás, akkor Krisztus hiában halt meg; — a Krisztus Jézustól kirekesztettetek, valakik a törvény által akartok idvezülni stb. Hasonló szellemben nyilatkozik a körülraetélkedésről is, melyre nézve csak Gal. 5, 2 —4-et idézzük. Ezek után nem nagy bölcseség kell hozzá, hogy a tényállásról határozott Ítéletet hozhassunk, Midőn az apostol ezen elveket, melyek a meggyőződésnek szilárd hangján vannak kimondva, nemcsak hirdetni, hanem mindenütt érvényesíteni is igyekezett, és azoknak absolut érvényesítését tűzte ki apostoli munkásságának föladatául, kérdem : tehette ö a zsidók előtt azt a vallomást : Zsidók! abból egy szó sem igaz, a mit felőlem hallottatok, mert íme a törvénynek én is oly tisztelője vagyok, mint ti magatok ? Tehetett ö ilyen nyilatkozatot, ha szóval nem is, de eljárásával, hogy az által egész apostoli munkásságára kárhoztató ítéletet mondjon ? Minek nevezhetnök mi ez eljárást másnak, mint alávaló tettetésnek ? De nekünk az apostol jellemét tisztelnünk kell, s ha könyvünk nem viseltetett iránta kímélettel, adjuk meg mi az apostol characterének a kellő tiszteletet, amely azt méltán megilleti, s mondjuk ki, hogy az apostol elveit meg nem tagadta, a törvénynek érvényét és kötelező erejét el nem ismerte, és ennél fogva magát a naziráusságnak alá nem vetette. Pál a Csel. írója által említett okból azon cselekvényre magát el nem határozhatta, és ha az adott okból nem, vájjon mi okból hajtotta azt tehát végre ? könyvünkben azon egyen kivül nincs egyéb ok említve, midőn pedig annak valótlansága hatalmas érvek által ki van mutatva, legközelebb a naziráusi fogadalomnak végre lett hajtását is általában kétségbe kellene vonnunk; de itt az nem elég, itt annak végre lett hajtását határozottan tagadnunk kell, és annak tagadására teljes jogunk van, mert ha Pál azon fogadalom teljesítésére magát elszánta volna, akkor a zsidó iránta való gyűlölséges és elkeseredett kitörésének — mely pedig történeti tény — nem volna semmi értelme. — Az egész elbeszélésnek, mint látjuk, nincs semmi történeti alapja; de azon motívum, mely szerzőt annak írására indította, az elbeszélés minden pontjából élesen kitűnik. Ez az indok pedig semmi egyéb, mint szerzőnk ismeretes apologetikai célja, melynek elérését tartván mindenek felett szeme előtt, az eszközöket is ahhoz képest választotta. Hogy az apostolnak jeruzsálembeni megjelenése népzendülést idézett elő, mely alkalommal az életére törö zsidóknak kezei közül a római hadnagynak fegyveres közbelépése által szabadittatott ki (21, 27—40), az könnyen érthető, s mint történeti tény megállhat. Természetes azonban, hogy könyvünk álláspontjáról ez eseményt nem lehet igazolni, mert nem találunk abban semmi okot, mely a zsidóságot Pál ellen fölingerelhette volna, sőt épen nagyon csodálkoznunk kell a népnek ellene való boszus ingerültségén, mint a ki jelenleg egy zsidó fogadalomnak végrehajtásával foglalkozott. De ha könyvünk álláspontját elhagyjuk, és a tényeket a m; gok valóságában tekintjük, a jeruzsálemi jeleneteken nem lehet csudálkoznunk, sőt azokat igen természeteseknek fogjuk találni. A zsidóknak az apostol élete ellen történt lázas és ingerült föllépését tehát, mint történeti tényt, minden tekintet nélkül elfogadjuk; de már nem lehet azon beszédnek történeti valósága ellen támadó kételyünket eltitkolni, melyet ő állítólag a zsidó nép előtt mondott, és a melyet a 22 d. fej. végéig olvashatunk. Mindenesetre gyanús itt az, hogy a római hadnagy azon pillanatban, a midőn Pál hatalmába kerül, minden elővigyázat! rendszabály ellenére megengedő neki, hogy a házas nép előtt nyilvános beszédet tarthasson, akkor, a midőn nem lehetett előre kiszámítani, minő cselekvényre engedi magát a nép ingerült állapotában ragadtatni. Gyanús továbbá az is, hogy a felindult nép az apostol beszédét mind végig nagy türelemmel hallgatja, s csak akkor tör ki az lármával, midőn Pál beszédét befejezte, illetőleg midőn már mindent megmondott, a mit az adott körülmények között céljának megfelelőleg csak mondhatott. Ha az apostolnak a nép előtt tartott beszéde ezen körülményeknél fogva már gyanús, még inkább olyanul tűnik fel az, mihelyt az írónak rajta végig vonuló apologetikai célját felismerjük. Mi célt akar ugyanis szerző ezen beszéddel elérni'? azt, hogy Pált a zsidók előtt mentegesse. E célból nyomatékkal kiemeli az apostolnak pharizausí neveltetését a zsidóság érdekében történt korábbi szigorú eljárását, a törvényért való erős buzgalmát; és ezen bevezetés után elbeszéli Pál megtérésének egész eseményét, hogy a zsidók előtt megmagyarázza, miszerint nem az apostol választotta magának önkénytesen azon pályát, melyet a pogányok térítésében követett, hanem mintegy önkénytelenül, isteni erő által sodortatott e térre, a melynek ellene nem állhatott. — A hosszú beszédnek minden egyes vonásai, miként látni való, híven megfelelnek az író céljanak; de minél feltűnőbb azoknak apologetikai célja, annál bizonyosabb, hogy azok nem Pál apostol szájából kerültek ki. Egyébiránt a beszednek főtartalmát, a megtérés elbeszélését, már korábban az iró szabad conpositiójának ismertük föl, melyről azonban megjegyeztük^ hogy sajátlagos mivoltát a traditíonak köszönte. Valamint a megtérés történetének elbeszélését, ugy a beszédnek többi tartalmát sem tulajdonithatjuk Pál apostolnak, hanem egyenesen könyvünk Írójának.