Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-02-26 / 9. szám

Athenben történt föllépését a helyiség által is emelje. Az apostolnak az areopagban történt állítólagos föllépése mindenesetre igen gyanús. Ha Pálnak az areopagusban való föllépését gyanús szemmel néztük, az ö ott tartott beszédének még inkább föl kell gyanúnkat költeni. Legelőbb ;s azt kérdhetjük : mi kezeskedik ama beszéd történeti valósága mellett ? Miután nincsenek kezünk alatt adatok, melyekből annak hitelességét kimutathatnék , a í sel. szerzőjének írói őszinteségére kellene magunkat bízni. De Írónknak eddigi eljárása nem költhet föl bennünk előadása iránt erős bizalmat, miután az apostolnak szájába mindig olyan beszédeket szokott adni, a melyeket ő semmiképen nem mondhatott. A Csel. Írójának azon eljárásából azonban az előttünk levő beszéd valótlanságára nincs jogunk következtetni, mert nagyon lehető, hogy most eddigi eljárását nem követte. Nincs egyéb mód, minthogy magából a beszédből, annak benső, természetes mivoltából merítsük annalc valódiságát illető érveinket. Ha Pálnak athenei beszédét olvassuk, az első tekintetre fölismerhetjük, hogy abban a nagy apostolnak tana teljesen háttérbe lép, és ha e beszéd nem volna épen az apostolnak szájába adva, meg sem villanna eszünkben, hogy azt tőle származottnak állitanók. Az apostol sajátságos tanainak itt nyomára sem akadhatni. Hol van ebben az egyedül megigazító hitrőli tan, Pál ker. elveinek ezen sarkpontja? hol vannak a keresztyénségnek a zsidósághoz és pogánysághozi viszonyáról egyebütt kimondott elvei ? Az apostolnak ugy ebben, valamint általában egyébb beszédeiben is az ő tanrendszere annyira elenyészik, hogy azokban Pálnak saját tanait hiában akarjuk feltalálni. E beszéd különösen olyan szellemű, hogy azt még az is elmondhatta, a ki az apostollal a ker. üdvtanra nézve nem volt egy értelemben, sőt a beszéd két utolsó versének kivételével az egy szabadelvű zsidónak a szájába is szépen beleillik. — A midőn már ezen beszédnek, ha nem mondom is, antipaulinus, de legalább nem-paulinus szelleme oly szembeötlő, s ennél fogva annak történeti valósága ellen gyanút ébresztő : a beszédnek egyes részletei meg pláne hangosan szólanak annak valódisága ellen, ugy hogy nem habozhatunk annak az irótól lett származását kimondani. A beszédből csupán két pontot emelünk ki, s hogy az egésznek jellemét felismerjük, elégnek tartom az atheniek idegen istenéről és a beszédnek utolsó pontjáról szólani. Pál egy ügyes fogással kezdi beszédét. Hogy az athenieket a keresztyénség ügyének megnyerje, e célját annak kimutatása által igyekszik elérni, hogy az általa hirdetendő Isten nem valami idegen előttök teljesen ismeretlen, mert ők azt eddig is, habár nem tudva, tisztelték. Az általa hirdetendő Isten az, a kinek oltárára fel van irva: dyvwara) Hogy nemcsak Athenben, hanem széles Görögországban is idegen isteneknek, a kiket t. i. név szerint nem tudtak megnevezni, szobrok állíttattak, az kétséget nem szenved. Mintegy 30 ezer Isten közül bizonyosan nem egy volt, a kinek nevét nem ismerték; mivel pedig nálok sok volt az ismeretlen isten, következik, hogy az ayvióoza) •&ew feliratú szobor nem a z idegen istennek, hanem egy idegen istennek lehetett szentelve. De tegyük föl, hogy az apostol ezen egynél többet nem látott, és a többi ismeretlen istenekről tudomása nem volt. Ha ezen bypothesishez folyamodunk is, azt kérdem : identifikálhatta ő a keresztyénség igaz Istenét a pogányoknak egy Istenével, a ki a többi bálványoktól csak azáltal különbözött, mert azt történetesen név szerint nem ismerték ? nevezhette ő azon ismeretlen Istent az általa hirdetendő Istennek, a ki teremtette a világot és mindeneket, a melyek e világban vágynák, és a ki a menynek és a földnek ura? Sokkal magasabb fogalma volt Pál apostolnak az ő hitének Istenéről, minthogy ő azt egy pogány bálványnyal ha nem is ugyanazonositotta, de legalább összehasnnlitotta volna. Az efféle beszéd az apostolhoz méltatlan, az ő szájába nem illő, és az ilyen beszédért a nagy apostol helyett könyvünk iróját kell felelőssé tennünk. — A beszédnek zárszavai sem igazolhatók az apostolnak ismert jelleméből. Alig hívja ő ugyanis föl hallgatóit a keresztyénség befogadására, azonnal a feltámadás kérdésére csap át (31. v.), s azáltal hallgatói közé oly koncot vetett, mely miatt őket nem megnyerte, hanem épen maga ellen ingerelte. Az apostolnak, mint ügyes és okos tanítónak tudnia kellett, hogy a pogány világ előtt a feltámadás kérdése a botránykő, hogy ez a tan az, a mely a görögök előtt a keresztyénséget hihetetlenné, sőt nevetségessé tette, a mit különben az előzőkből is tapasztalhatott (18. v.), s azért néki e tant szándékosan kerülni kellett volna. Ezen eljárás az apostol tanitói bölcseségének épen nem felel meg, s alig képzelhető felőle, hogy ő, a ki ezereket és ezereket nyert meg bölcs tanításai által az uj hitnek, itt okos tanmodora ellenére botlást követett volna el. A helyett, hogy az apostolnak ily eljárást tulajdonítsunk, sokkal inkább fölvehetjük, hogy ő e beszédet igy a mint most előttünk áll, nem mondotta, de nem is mondhatta, mert az ellenkezik az apostol ismeretes eljárásával, és jellemével, de meg az egész beszéd világosan a Csel. írójának ismeretes stílusát árulja el. E fölvételre írónknak világos pragmatismusa is följogosít bennünket, mint a kinek rendes mesterségévé vált az apostolnak szájába olyan beszédeket adni, a melyek történetileg semmikép nem igazolhatók. — Ezek után Pálnak mind az areopagban történt föllépését, mind az ő ott tartott beszédét valótlanoknak kell nyilvánítanunk ; mely nyilatkozattal azonban az apostolnak Athénbeni föllépését általában tagadni, nem áll jogunkban. De hogy mi és mennyi az apostolnak athenei föllépéséből a történeti, annak megállapításáról végkép le kell mondanunk. Az egyedüli nézpont, a melyből nézetem szerint a beszéd az azt megelőző körülményekkel együtt felfogható, a keresztyénségnek a pogánysággal és a pogány képzettséggeli ellentétében keresendő, melyet szerzőnk különösen ki akarván emelni, mindent összekeresett, hogy a contras-