Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-02-12 / 7. szám

hogy az Elymássali csuda az emiitett vonások után formáltatott ; de megengedem azt is, hogy az apostolnak ezen csudája minden külső indokra való vonatkozás nélkül, csupán dogmaticai motívumból származva, egyedül az ö csudatevő hatalmának bizonysága akar lenni. — Ha magának a csudának megtörténtét kétségbe vontuk, akkor az általa előidézett eredményt sem fogadhatjuk eh Hogy Sergius Pálnak, a sziget tiszttartójának megtérését épen a csudának látása eszközölte volna, a föntebbiek után nincs indokolva. — Figyelmet érdemlő körülmény, hogy a Csel. irója az apostolt idáig mindig Saulus néven nevezi, s csak most, midőn csudatévő erejét először bebizonyítja, cseréli fél a zsidó nevet a római Pál névvel. Tárgyrokonságnál fogva előbb az apostolnak lystrai csudáját látjuk jónak érinteni, s csak azután szólandunk antiochiai beszédjéről. — Pál Lystriában — igy hangzik az elbeszélés — egy anyja méhétől fogva sántának puszta szóval történt meggyógyítása által oly nagy figyelmet ébreszt, hogy a lakosok őt Merkuriusnak, Barnabást pedig Jupiternek tartják, s csak bajjal tudják magokat a rájok erőszakolni akart áldozat alól kivonni; később sikerül néhány Antioehiából és ikoniumból Lvstrába jött zsidónak a népet ellenök fölizgatni, mely Pált megkövezi, a városból kivonszolja, de mikor őt a tanítványok körülvették, félholt létére azonnal felkelt és a városba beméne (Csel. 14, S —20.) —» Itt ismét egy csudát látunk, hasonlót az előbbihez. Valamint amott az ördöngösnek megvakittatása puszta szó által történik, ugy itt egy születésétől óta sánta embernek hirteleni meggyógyitását is az apostol szavának ereje eszközli; de annak megtörténhetését valamint amott, ugy itt sem engedhetjük meg. Azonban itt a csuda előállásának kimagyarázhatására nézve szerencsésebb helyzetben vagyunk, a mennyiben az azt előidézett történeti oknak itt biztos nyomára akadunk. Péternek ugyanis a Salomon-teiuplom ajtajánál ülni szokott, születésétől fogva vaknak puszta szó általi való rögtöni meggyógyítása (Csel. 3, 2 stb.) oly feltűnő analógiája a Pál által eszközölt csudának, hogy az olvasó a két csuda történetének összehasonlításánál az egyiknek minden vonásait a másikban azonnal fölismerheti, s ez a kettő közti hasonlóság oly szembeötlő, hogy még akkor is, ha a csudák megtörténhetését egyelőre megengednénk, már magának a feltűnő analógiának gyanút kellene bennünk ébreszteni, s azoknak hasonló két kiadásban megtörténtét kétségbe kellene vonnunk. És vájjon mi célja van abban az írónak, hogy az apostol-főnökök mindegyikének oly feltűnően hasonló csudatetteket tulajdonit? A sajátságos körülmény megfejthetésének kulcsát más nem, csak az irónak ismeretes tendentiája adja kezünkbe. Meg akarta ö ugyanis bizonyítani, hogy Péter semmivel sem különb apostol Pálnál, hogy Péter semmit nem tehet, a mire egyszersmint Pál is ne volna képesítve ; ha Péter képes csudát tenni, Pálnak is van arra hatalma. A Csel. könyvének apologetikai célja, melynek bizonyságául hovatovább több erősséget találunk, a lystrai és jeruzsálemi csudák felötlő hasonlóságából erősen kirí. — Ha már maga a csuda meg van döntve, az annak eredményéül állított mellékkörülmény, az apostolnak állítólagos tisztelése, sem állhat meg. Alig feltehető Pálról, hogy ő, midőn Istennek tartatik, ne igyekezett volna a lystraiaknak ezen botrányos balhitét azonnal eloszlatni; de szerzőnk az apostol tekintélyének az ő tiszteltetése általi emelése mellett, az ellene épen az emiitett okból könnyen támadható gyanút figyelembe sem vette. — A mi pedig az apostolnak megköveztetését (14, 19) illeti, az 2 kor. 11, 25-ből valószinüséget nyer, a hol ő maga is említ egy rajta elkövetett ilynemű méltatlanságot De ki kezeskedik arról, hogy az épen Lystrában történt volna ? Teljes jogunk van ezt a kérdést kockáztatni, annyival is inkább, mivel az ő lystrai eseményei, melyekből a rajta elkövetett állítólagos scandalum fejlődött, historice valótlanoknak bizonyultak be. Következik most, hogy szóljunk az apostolnak Antiochiában tartott beszédéről (Csel. 13,16—41). De hát mit akar az ítészét, kérdik tán némely túlbuszgók, ezen beszéddel ? Csak nem akarja annak történeti valóságát kétségbe vonni ? Csak nem akar ott is szálkát keresni, a hol az nincs ? De nem szálkáról, hanem gerendáról lehet itt szó, s ezen beszédnek az apostoltól való eredetét jogunk van teljes mértékben kétségbe vonni. Az ant. beszéd épen nem viseli magán az apostol tanának jellemét, s csalatkoznánk, ha azt ebből akarnánk megismerni. Ha ezen beszéd tőle származnék, nem szabad volna más szellemet elárulnia, mint a mi az ő saját levelein elömlik. Itt pedig az ő szájába olyan szavak vannak adva, melyek a zsidó-apostolok szájába illenek, és a melyek Péternek és Istvánnak szájából már korábban elhangzottak (Csel. 7, 2 stb.; 3, 13. sbt.; 3, 26; 1, 22; 2, 25 stb.; 2, 19 stb.) E beszédben az apostol hirdeti a feltámadott Jézust, az ő messiásságát ó~testamentomi jövendölésekkel bizonyítgatja — épen mintha csak Péter beszélne. Es ő, a pogányok apostola, a zsidókhoz fordul, az idvesség beszédét, mely szavai szerint csak az ő számokra küldetett (!), nékik hirdeti, és a mi legtöbb, ezen beszédben minden nyomaték Krisztus feltámadására, nem pedig halálára, mint az apostolnak jellemző tanára, helyeztetik. A 38. és 39. versek paulinus jellemet viselnek homlokukon, de az író még itt sem lépteti föl az apostolt egészen őszintén; mert itt is a megigazulás, Pál tana szerint, nem a Jézus halálából, hanem az ő feltámadásából van levezetve. Vájjon beszélhetett az apostol, kinek tanát saját szájából tanuljuk ismerni, ugy, a mint ő az ant. beszédben föl van tüntetve ? Gondoljunk csak a római és galatai levelekre, mennyire más szellem ömlik el azokon! A Csel. irója, fájdalom sem itt, sem máshol nem adja elő az apostol tanítását, a mint ő a keresztyénség ügye körül fáradozott. Hogy miért ? alig szükség említenem. Hogy ő az apostolt necsak egyoldalulag tüntesse feLa zsidóság irányában, nem elég volt őt azzal külsőleaf^a^'' rátságos viszonyba hozni, hanem a másik oldalról a.ián-' ' ír