Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-11-13 / 46. szám

A negyedik egy levelezőnek nevét akarja tudni, hogy azt, miután egy tett nyilatkozatáért a nyilvánosság előtt már meglakolt, ráadásul még bíróilag is elmarasztalhassa. S ilyen természetű még az ötödik; hatadik stb. közlemény. Ismerem én és magam is érzem ama nyomasztó levegő befolyását, mely e rendkívüli ingerlékenységnek szülőoka: a közélet nem közönséges pangása az, mely borulatával mindenre sötét szint von; a kedély ilyenkor elzordul, és a komorsággal csordultig megtelt kebel ott önti ki kedvetlenségét, epéjét, hol rést talál. De uraim! ne feledjük a társas élet legelső szabályát, hogy mikor társaságba megyünk, a rosz kedv szeszenésit otthon kell hagynunk. En szívesen elviselem rosz kedvetek kitöréseit; de ne kívánjátok tőlem, hogy azokkal azon tér levegőjét tegyem elviselhetlenné, mely mindnyájunknak szolgál találkozási helyül. Már hónapok óta a legtöbb beküldött közleményekkel ugy van a dolog, hogy lapom állását fenyegetik, ha helyt adok nekik, és gyöngítik azt, ha adatásokat megtagadom. Mert — s itt a dolog bökkenője — minden közlemény visszautasításában mindjárt a nyilatkozási szabadság megtámadását látják, mire a rendes bosszúállás az, hogy a lapot többé nem járatják, s tőle mást is elidegeníteni kötelességüknek tartják; ha pedig helyt adok az olyan, többnyire helyi érdekű torzsalkodásoknak, azonkívül, hogy a megtámadott fél fordul el tőlünk, lapunk híven megmaradt olvasóköre méltó panaszt emel ellenünk, hogy a közre nézve érdektelen dolgok töltik be a lapot és elidegenedik orgánumunktól. Ez aztán igazi „elől viz, hátul tűz" s én Archimedessel sohajtozom: Jog fxoc noo (ttco , adj helyet, hol biztos állást foglalhassak !" Arra, uraim! hogy egymást megértsük, nem gyanúsítások hintegetése, nem epéskedés, vádaskodás és gyűlölködés, hanem barátságos eszmecsere és egymás türelmes kihallgatása az egyedüli út. Ki abban a meggyőződésben él, hogy semmi másban üdv nem lehet, mint abban, a mi ő szerinte helyes, az minden további értekezés •útját eleve elvágta. „Tout vient á point, qui sait attendre, minden a kellő pontban esik annak, ki várakozni tud," ebben fekszik a nyilvános működés fő titka, mert elejét veszi mind azon bajoknak, melyeket a mindent rontó tiirelmetlenkedés okvetlen szül. Volnának nekem is kedvenc eszméim, melyektől vélekedésem szerint a protestáns egyház jövendő gyarapodása és virágzása függne, és nézeteimet még nemrég az ország legtiszteletreméltóbb férfiai hangoztatták, értem a két testvér felekezet egységes szellembeni működését és szíves egyetértését, továbbá a részek érdekeinek egyetemes szempontok alá rendezését és különösön a tanügyre nézve az erők szétforgácsolása helyett oly tanintézet létesítésére való törekvést, mely akárhol felállítva a hazai prot. tudomány idegenektől való pironságos függésének el valahára véget szakithatna és még több ilyenfélék. Elmondtam, mikor alkalom nyilt, ezekre nézve véleményemet; de nem vádolhat senki, hogy nézeteim érvényre emelése tekintetéből visszaéltem a kezem közt levő eszközökkel. Megtettem a magamét, a többit bizom a protestantismus alapját tevő szabad észhasználat lassú bár, de biztos működésére. De mit használ egy két ember maga megtartóztatása és ovatossága ott, hol mindenki jogosítva érzi magát rosz kedve egész súlyát éreztetni minden emberrel, kivel ő megelégedni vagy nem tud vagy nem akar ? Ott van — hallom itt a közbeszólást — a tudomány neutrális tere, mért nem vonul a „Prot. Lap" szerkesztője oda, mint biztos révpartba viszsza? Helyes, igen helyes! és hogy én e tanács üdvös voltát rég felismertem, tanúsítja évek óta folytatott törekvésem lapunkat oda emelni, hogy a kor szellemmozgalmainak a vallás és nevelés terén hű mutatója és tűkre legyen. Évek óta nem merült fel a keresztyén világban nevezetesb tudományos kérdés, melynek fejleményeit olvasóinkkal megismertetni nem siettünk volna. Csakugyan e téren aztán csak meg voltunk. De midőn lapunk, rendeltetéséhez képest hazai termékeinkről is kezdett szólni, embereink ne-nyulj-hozzám természete uj viharokat vont a szerkesztőség ugy sem igen verőfényes egére. Mert nem szabad felejtenünk, hogy e tekintetben meg valóságos specialitások vagyunk. Midőn Kölcseynk Berzsenyi költeményeit megbírálta, ez utóbbi ezt irá Kazinczynak: „En