Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-11-13 / 46. szám

ennek a pimasznak (már mint Kölcsey) kamuti szeméből már akkor semmi jót nem néztem, mikor nékem a pesti kávéházba egy öl nyekegő verseket hozott. A rosz ember, mint hogy építeni nem tud, rontani akar." — Igy ír leggenialisabb költőnk a haza oly fiáról, ki minden tekintetben örök büszkesége és dicsekvése lesz a nemzetnek és miért ? mert oly recensiót irt verseiről, melyről Kazinczy később azt irá Berzsenyinek: „Mit itéle ^Kölcsey) verseid felől, arra épen nem volt gondom; egyedül azt a színét tekintettem az érettségnek, nyugodalomnak, mely dolgozásán az első soron kezdve az utolsóig bájoló hatalommal ömlött el." ' Közel fél százada, hogy ezek Írattak; irodalmunkat azóta halhatatlan férfiak és a nevezettek első sorban, ujjá szülték; de Íróinknak a kritika iránti viselete, mondhatom, cseppet nem változott. Semmitől sem állunk még mai nap is meszszebb, mint ama boldog hangulattól, melyet Chateaubriand kedélyes modorában igy fejezett ki: ,,Quand la critique est juste, je me corrige, quand le mot est plaisant, je ris, quand il est grossier, je l'oublie." (Ha a kritika igazságos, megigazítom magam, ha a szó enyelgő tréfás, nevetek rajta, ha goromba, elfelejtem). A mi embereinknél ez igy áll: Ha a kritika igazságos, követjük a példaszót és betörjük írójának fejét, ha tréfás, mi nem értjük a tréfát, és boszankodunk, ha goromba, azon vagyunk, hogy túltegyünkrajta gorombaságban; mindenesetben pedig az ügyet lakoltatjuk a képzelt méltatlanságért. Ha Péter megkapkodta Pált és ez viszont sértegette az elsőt, utóljára mind a kettő haragja a „Prot. Lap" ellen fordul. Ez elég furcsa, de sajnos, hogy tény. Igen, mondják többen, nálunk még k evesen vannak, kik az önfeláldozással járó komoly tudománynak szentelnék napjaikat, azokat tehát méltányló elismerés által biztatnunk és nem idétlen kritika által elrettentenünk kellene. De hát vájjon R. dicséretreméltó irodalmi 'munkássága vesztett volna-e az által közbecsülésben, mert Sz. egy két pontra nézve igazítást hitt tehetni a munkáján? S szükséges volt-e azért a dolgot ugy élire állítani, hogy a szerkesztőségnek nem maradt egyebe, mint saját húsába vágni a kést ? Avvagy csakugyan az lenne a „Prot. Lap" szerkesztőjének munkadíja *) hogy minden ember gyöngéjéért ő lakoljon ? Akkor ne csodálkozzanak, ha minden szívóssága mellett is megelégli a dicsőséget és egyszer csak azt mondja egész tisztelettel: csinálja, a ki tudja, jobban. Ha a ki jóban foglalkodik, igényt tarthat méltányló kíméletre, akkor a „Prot. Lap" szerkesztője is tán annyit legalább kiérdemlett, hogy állása nehézségei iránt némi tekintettel legyenek. Engedjék, uraim, ezt az egyet várhatnom, s én — mint ama híres orvos patiensei, kik keze alatt életüket elveszthették, de reményüket soha sem, a t. közönség kegyességébe bízva ismét fris kedvvel látandók nehéz munkámhoz. Ballagi Mór. TŰNŐDÉSEK TUDOMÁNYOS ÉLETÜNK FÖLÖTT. I. (Folytatás.) Mindez mennyire máskép van nálunk! Szinte nem is említve tanintézeteinknek tudományos készletekben való szegénységét, csupán tanáraink helyzetét s a közönségnek a tudomány iránti magatartását tekintsük. Megjegyzem, hogy közelebbi célomnál fogva itt is inkább az általam tüzetesebben ismert protestáns iskolákról szólok. Felsőbb tanintézeteink is a korábbi zivataros időkben eredetileg csupán oly előkészítő iskolákul alapitattak és rendeztettek be, hogy képesítsék a majdan külföldre menendett ifjainkat az ott gyakorlandó egyetemi tanfolyamra. Erre a célra tettek is apáink a külföldi egyetemeknél (ma már fájdalom legnagyobb részben elveszett) oly gazdag alapítványokat, a melyeket összevéve velük itthon ugyancsak erős egyetemet lehetett volna fölállítani. — A későbbi időkben keletkezett főiskoláink is azután minden lényeges változtatás nélkül alapjukban a régiek mintájára szerveztettek. Tehát iskoláink a történetileg eredeti rendeltetésüknél fogva nem magának a tudománynak önálló művelésére, hanem csupán a *) Szellemi díjt értünk, anyagiról nem szólhatunk, mert ez két év óta negativa quantitas. B. M. 91 *