Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1864-02-07 / 6. szám
kül, g e folytán tudatlan maradt; ki a tudomány édességét s hasznát nem ismervén s nem sejtvén, nem is óhajtja azt, sem magának, mert a nélkül is boldognak érzi magát, mint a torma férge, sem gyermekének, kit ha ugyanazon sorsba helyezhet — megelégszik, kire ugy is ez vagy amaz szüksége van, (hogy mi ? — falusi embernek nem kell commentár) mondom, szíveskedjék ezen boldogtalan helyzetbe képzelni magát, a V. úr által felhozott „Ignoti nulla cupido" értelme szerint; s aztán szíveskedjék becses figyelmébe venni azt, hogy sajnálja a filllér tanitásdíjt fizetni, sajnálja, mert a jó tanuló gyermek szülője is, ki méltán fizethetné azt, bírói parancs után teljesíti nem egyszer e köteleztetést, s mert nem akar költekezni ruha, könyv és iskolai szerekre ; s végre, mert sok ízben az elkényesült gyermek fél az előtte mindig rémületesnek festett iskolától, s a szülei majomszeretet enged a kedves egyetlen kivánatának, hogy iskolába ne kergettessék. Praxis tanitja ezekre az embert, nem az „újfy gondolom s ez a dolog facitja, nem a tanítói korhelység. Ezen akadályokat a tanitó nem háríthatja el, azért nem a tánitótól függ a legtöbb vagy a m i n d e n. Ha még oly forró szívvel forgolódunk is a népnevelés ügye körül mint V. úr akarja : azért „a nép nem fog hajlandó lenni a fizetést illető javítások eszközlésére." E folytán tisztelettel vagyok bátor fölhívni V. urat ezúttal, hogy a tanitói testület iránti antipatbiáját ezentúl e becses lapok hasábjain óvakodjék nyilvánítani, s hasson V. úr szelíden, minden érvekkel — s ha oly hü lovagja a népnevelés előmozdításának, ugyan kérem, másszor a bizottmányi ülésekből szíveskedjék el nem maradni, — ott a küzdtér, ott harcoljon, mint vitéz dalia a szent ügy mellett, s nem eső után véve köpenyt, adni magát rabjául az irói viszketegnek. Én hiszem, valamint a tanügyi bizottmány halad, mi egyenlő lépéssel haladunk, a mennyire lehet. Akarat van, nem romlottunk meg; de tehetség nincs ; hol tehetség nincs, orvosolhatlan a baj, ott az idő gyógyít. Ki akarja a célt, akarnia kell az eszközöket is. Hol voltak eddigelé az eszközök ? Alkalmas iskola, kézi és vezérkönyvek, taneszközök, rendes iskoláztatás ? Ha ezek nincsenek, a világ és Isten előtt tiszta lelkiismerettel kiáltjuk, hogy nem vagyunk okai a népnevelés lassan haladásának. Ha igazságunk nincs, nincs igazság úgy a földön. „Az igazság előtt pedig tegye le fegyverét az ember, ha mindjárt az által ellenfele részére látszanék is állani" mondja Montaigne. S ha mindenünk volna is, a rendesen járó iskolások hiányzanak, — ennek orvossága nincs más, mint a puszta kényszerítés. A leggyöngyebb tanitói bánás még nem fog kedvet költeni a szülőkben gyermekeiket iskoláztatni, annyival inkább nem a fizetést javítani, pedig abrak kell a paripának, ha pályáztatni akarjuk, nem az örök sarkantyú. Emberek vagyunk mi is, s így kell felkiáltanunk még: mit együnk mit igyunk, mivel ruházkodjunk ? \ Rendszeresített fizetésünk nincs, nagyobbrészt zilált rendetlenségben hever. Itt az egyik bibe! Több seb is van rajtunk, de hadd fájjon még egy darabig, beleszoktunk a tűrésbe! Jó orvos az idő. Az élet ezer terhe óh beh sokszor kényszeritne odahagyni a buzgóságot, de tört lelkünk tűrésre és ismét tűrésre nógat. Átértette sorsunkat Gruizot, midőn ezt mondá: „a néptanító egyhangú munkakörében olykor az igaztalansággal s a tudatlanság hálátlanságával találkozik, elszomorodnék gyakran, s talán elcsüggedne, ha erőt és bátorságot nem máshonnan, csak a közvetlen és tiszta személyi érdek kilátásaiból meritne." írtam Hatvanban, január 7-én 1864. Bosznai Viktor^ hatvani ref. népisk. tanitó. A TANÜGY ÉRDEMÉBEN. VII. Érdemlegesen méltatni akaró véleményünket óhajtjuk kifejteni ez alkalommal a közvizsgálatokról és szigorlatokról; szilárd meggyőződésünk lévén, hogy minden mozzanat, ha bár a legigénytelenebb is, mely tanfogalmak tisztázását célozza, csak üdvös hatású lehet a növelés és tanitás szent ügye tovább fejlesztésének nagy munkájában. Mindennapi tapasztalás bizonyítja, hogy a közvizsgálatok általán véve a tanulói szorgalom és tanitói sáfárkodás mérszerei gyanánt szoktak tekintetni. És valóban alig is lehet az ezek által elérendő cél egyéb mint nyilvánosságra hozatala az egyik — s megbirálhatása a másik részről annak, mennyire haladtak a növendékek egy bizonyos időközben az iskolai fegyelem jótékony hatása alatt az értelmi s erkölcsi tökélyesbülés végetlen pályáján előre? — mit valának képesek és szerencsések elsajátítani, megtakaritani szellemi lényök javára a tudományok mérhetlen kincshalmazából ? —- és — a mi különben ezzel csaknem egyre megy, vagy legalább ezzel a legszorosabb összeköttetésben áll — miként járt el a tanitó hivatalos kötelessége teljesítésében? Már hogy ezen, az elméletben szép és magasztos cél a közvizsgálatok által elérhető, -avvagy csak megközelíthető is volna: hadd legyen szabad egyelőre is kétségbe hoznunk. Tekintsük a körülményeket. Tudjuk, hogy a közvizsgálatok valamely előre kitűzött ünnepélyes időben, legtöbbnyire a helybeli lelkipásztor vezetése alatt, a meghívott s talán meg is jelent néhány presbyter, a szülék s egykét unatkozó benevolus auditor jelenlétében szoktak véghezmenni, kiktől természetesen nem maradt, nem maradhatott el a tanitó iránt a köznapi életben netalán keletkezett rokon- avagy ellenszenvnek némi árnyalata sem. Tapasztaláson alapult tény az is, hogy kivált népesebb egyházközségekben, hol a közvizsgálatok tartása napokat szokott igénybe venni, egyéb mellékes körülményeken kivül a lelkipásztor bokros teendői s hivatalos elfoglaltatása következtében egy iskolának megvizsgálására pár órai időnél több nem fordittathatik. Ismeretes végre emez idörövidség szülte elhamarkodás, mondhatnók kapkodás, misze-