Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-11-27 / 48. szám

zetünkhöz s erőnkhöz aránylag megközelitőleg is tettünk, s teszünk annyit mint a schweiciak. És épen hazai viszonyaink történetéből tudok legtöbb érvet felhozni azon szilárd meggyőződésem bebizonyítására, hogy minden közvállalatnak, minden közintézetnek a legbiztosabb tőkéje a közszükség érzete. Az t. i. hogy az illető vállalatnak létezése s emelkedése szükséges, ezt amaz illető testület vagy nemzet ne csak kénytelen legyen szájával bevallani, hanem valóban érezze, s azért akarja is. Mikor egy időben nagy Szechényink, indítványozta hogy az adó- és tehermentes nemesség minden hold földjétől két váltó garast adjon évenkint művelődési közcélokra; fellázadtak a képtelenül túlfeszített követelés ellen. Nem bírjuk meg, nincs pénzünk, ez koldussá tenne bennünket. — Azóta jöttek reánk nehéz idők, a nemzetet óriás anyagi veszteségek sulytották, átéltük a bachrendszer évtizedét számtalan adóival. Mindezeket átélve midőn a helyzet legsanyarúbbnak érzet pillanatában az egész hazában fölébredt a nemzeti öntudat és akarat, s a honfiak összesége érezte életszükségét a mivelődési vállalatoknak, ily célokra pár év alatt néhány millió lőn kiteremtve, monumentumául a többek között ott épül az akadémia palotája. — Avvagy tekintsük tanodáinkat s népnevelésünket. Csak a mostani állapotunkhoz képest is hol álltunk e tekintetben pár évtizeddel ezelőtt a vagyoni jóllétnek akkor élvezett boldog idejében ! Pedig akkor is voltak egyesek, a kik belátták hogy átható reformokra, intézeteink újra alkotására van szükségünk; de ezek csak néhány egyesek voltak. Hanem mikor megnehezült az idők járása fölöttünk, és iskoláink léte, egyházunk önállósága forgott veszélyben, akkor a sokkal szűkebb anyagi viszonyok között is jelentékenyen meg tudták szaporítani a tanárok számát, s belekapr tak a népnevelés átalakításába is. Es ezekben a pillanatokban hamarjában is tagadhatlanul sokat tettünk, de eleget-e? és — a mi a fődolog — a kezdet hevének megfelelő közerélylyel folytattuk-e a munkát ? Mihelyt 'a kül veszély küszöbünkről annyira távolabb látszott húzódni, hogy a rövidlátók már nem is láthatták, nem hanyatlott-e közönségünk legnagyobb része ismét ázsiai apathiájába vissza ? E kérdésekre az adjon megnyugtató feleletet, a ki betudja bizonyítani, hogy a nevelés és tanodák terén azóta is épen olyan egy akarattal, olyan közbuzgósággal s erélylyel folytattuk a munkát, mióta magunkra hagyattunk, mint midőn a gondviselés válságos veszedelemmel sarkantyúzott bennünket. Ha csak az utóbbi évtizedekben lefolyt történetünket vizsgálom is, abból jó részben lélekemelő, nagyrészben szomoritó, és más részben reményre jogosító meggyőződést meríthetek. Örömöt találhatok itt sok, haladásunkat eszközlo intézkedéseinkben, de szomoritó bennük az a tapasztalás, hogy ezt mind eddig csak egy kissebb rész teszi, s a nagy többség még nem ébredt föl. — Ha ugy a köz nemzeti, mint a specifice prot. művelődési intézetekre tett áldozatokat és munkát nézzük, kevés különbséggel egyik oltáron ugyanazokat a neveket olvassuk, a melyikeket a másikon; s azt tapasztaljuk, hogy itt még nem az összes nemzet, nem az egész közönség, hanem annak esak egynehány ezer hű fia az áldozó pap. Igy azután azaz egynehány választott valósággal túlterhelve is lesz a közcélok szolgálatával, mig a nagyrész csak az áldozat gyümölcsét élvezi, vagy még nem is élvezi. Ez a bajunk, és nem az, hogy az összes egyháztól nem telnék több. — De másfelöl meg épen ez ad réa reményt, hogy ha már egyrész is ennyi eredményt tudott felmutatni, mennyit fogunk még tehetni ha valósággal az egész tömeg nemcsak megindul, de mozogni is fog. Vigasztaló, ha arra tekintek, hogy néhány év alatt is a legnagyobb veszélyben mennyit tettünk tanodáink körül, de komoly aggodalomba ejt annak a tapasztalása, hogy ezt nem tanodáink tudományos emelése szükségének benső, önmagunkból kiinduló érzete idézte elo, hanem mindannyiszor a külső körülmények kényszerítő hatalma rázott föl bennünket, s a külveszély által löketve tettünk egy-egy lépést előre. Ez a legaggasztóbb, ez az első a mién segítenünk kell, ha nem csupán életre-valók, hanem önálló életet élők is akarunk lenni. (Folyt, köv.)