Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-11-27 / 48. szám

Az uj szövetségi kanon. (Folytatás.) Ahitjavitási mozgalmak lezajlása s a confessiok megállapítása után teljes veszteglés állott be a kanon ügyére nézve is. Rendesen szó sincs többé uj-szövetségi antilegomenákról, vagy ha emiitik is, csak történelmi curiosumkint hozzák fel, hogy egykoron azokra nézve kétkedni is mertek, de minden ok nélkül. Igy Calovius Syst. locc. theol. 1655.1. 513. nonnulli ex orthodoxis ep. ad Hebraeos etc. deuterocanonicos libros vocant, quod in ecclesia iis aliquando contradictum fuerit. Quenstadt. Theol. did. pol. C. 4, 235 1. disceptatum fűit de his libris non ab omnibus sed a paucis, non semper sed aliquando, non de divina eorum autoritate sed de autoribus secundariis. Utoljára a szabad vizsgálat elvének megtagadása annyira megy, hogy a ki említést tesz is a mull idők kételyeiről, és az uj-szövetségi könyvek közti különbségtételeiről el nem mulasztja hozzá tenni, hogy fortasse consultius esset ab ornni distinctione abstinere (I. PfeilFer. Critica s. 385 1.) — Még határozottabbak e tekintetben a nézetek a ref. egyházban. Itt Whitaker Dispp. de S. S. Controv. I. qu. 1. c. 16. igy nyilatkozik: si Luthcrus aut qui euin secuti sunt aliter senserint aut scripserint de quibusdam libris N. T. ii pro se respondeant. Nihil ista res ad nos pertinet, qui hac in re Lutherum nec sequimur nec defendimus. A tizenhetedik századbeli protestáns theologia cseppel sem volt külömb a középkor scholasticájánál, söt sok tekintetben ennél lélekölőbb. Mind a két korszak nyavalyája, hogy az igazságot készen véli birni, és igy a tudománynak más szerepe nem jut, mint egy és ugyanazon keztyüt ki és beforgatni; — beszéd- és irálygyakorlat az egész. E lelketlenség kíséretében kifejlett confessionalis gyűlölködés és üldözési szellem épen a legkomolyabb lelkeket idegenítette el a fenálló egyház tanaitól, és a kik a vallás szükségét nemcsak homályosan érzik, hanem a felett gondolkodni is szeretnek, a hivatalos uralkodó vallásintézmények közt többé megnyugvást nem találnak. Ily körülmények közt fejlődtek ama férfiak vallásnézetei, kik a 17-ik század végétől a 18-ik század végéig Angolhonban deisták, Franciaországban encyklopaedisták és Németországon f e 1-világosodottak nevezete alatt ismeretesek. E férfiak egytől egyig az orthodoxiának valóságos ellenlábasai. Az orthodoxia az ö határozmányaiban az igazságnak örök időkre szóló formulázásait hiszi birni, amazok meg mindent kérdésbe tesznek, és mig az orthodoxia századok egyhangú tanúságára hivatkozik, azok a józan észt, a maguk eszét állítják ellenébe. — Befolyásuk a tényleges egyházi kérdésekre, a milyen a kanon ügye is e szerint általában csak negatív természetű lehetett, annyival inkább miután ítéleteiket nem annyira a kútfők történelmi bírálatára, mint inkább subjectiv okoskodásra alapítják, megtámadásaikat is inkább a biblia tartalma, mint annak keletkezési történelme ellen intézik. Az ujabb haeresiák nagy mestere Spinoza itt is úttörő volt. A tractatus theologico-politikusban (Hamburg 1670) kifejtett nézete, miszerint az ó-szövetségi kanon csak Ezdrás idejében és terv szerint készült, ámbár a kor kritikátlan szelleme által általában puszta istentelenség szüleménye gyanánt tekintetett, mégis arra kényszerité az embereket, hogy állításai megcáfolása végett, a dolgot ismét vizsgálat alá vegyék és a kútfőket tanulmányozzák, mi mindenesetre első lépés a tisztább igazság felé. Az ujabb kor küszöbén senki nem gyakorolt maradandóbb és messzehatóbb befolyást a vallási dolgok tisztultabb szellemben való felfogására mint L e s s i n g (-{-1781), ki túlfelöl a kanon ügyét tüzetesen is tárgyalta. Lessing, a theologia megfeneklett hajóját a szabad gondolat nyílt tengerére mozdította ki, és mint a német nemzet classicus irója a vallás kérdéseit a theologusok szűk köréből a müveitek egyeteme elibe vitte, hol aztán sok öröklött ferdeség többé szóhoz sem juthatott. Idevágó vizsgálataiban különösen az uj nézpontok nagy fontosságúak, a melyekből kiindul. E nézpontok: a hitszabály a keresztyén egyházban elébb létezett mint az irás, s ez ama nélkül eleintén semmi érvénynyel nem bírt. Az uj-szövetségi összes iratok kánona csak esetleg, egyes férfiak buzgósága által jött létre. Az apokalypsis legvilágosabb bizonyság, hogy a kanon minden terv nélkül alakult, stb. stb. Ezen, jobbára nem theologusok körében folyt mozgalmak közvetlen inkább a közgondolkodás tisztítására gyakoroltak nagy hatást; a szorosan vett theologusok annál nagyobb ragaszkodást mutattak az elődeiktől öröklött nézetekhez. E körön belől csak két férfi nevével találkozunk, kik a szabad irányhoz csatlakozva a kánon körüli ujabb vizsgálatokban mint zászlóvivők szerepelnek. Az egyik Simon Richárd (-j-1712) francia r. kath. theologus, ki az ó- és uj-szövetség bírálati történetében első tett kísérletet a bibliát mint irodalmi müvet fogni fel, és ez által utat tört az egyes könyvek történelmi megbirálásához. A másik Semler János Salamon különös feladatául tűzte ki magának, hogy az idejében még általános keletű nézetet a kánonról, mely szerint az, egyformán ihletett egész „tolum homogeneum" megdöntse. E végett öszszehordott az egyházi atyákból mindent, a mi alkalmasnak látszott neki arra, hogy a jelenlegi szentirati gyűjteményt esetleges körülmények által lassanként keletkezettnek tüntesse fel. Idevonatkozó munkájának cime: „Abhandlung vom freien Gebrauch des Iíanons" 4 köt. 1771—1775. Vizsgálatainak eredményei röviden ezek: 1. a későbbi századok kánonróli nézetei az első századokétól lényegesen külömbözök, s igy 2. a kanon alatt a régi egyház nem értett örök időkre megállapított tanszabályt, hanem pusztán csak „könyvek jegyzékét, melyek a keresztyének szent gyülekezéseikben olvastattak; 3. hogy egyformaság legyen, megegyeztek a püspökök bizonyos számú könyvekben, melyek az istenitiszteletnél szokott canonica lectioban használtassanak, e szerint látni való, 4. hogy nem