Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-11-13 / 46. szám

úr legtöbb prózai olvasma'nyát (méltánylattal mondjuk) Jókai Mór történeti elbeszéléseiből és novelláiból szedte. Használta azonkívül prózai darabok forrásául a Magyar ember könyvtárát," Rajcsányit, Xantust stb., de jó megválasztással használt eddigi olvasókönyveink közül is többeket. S mindehhez ö, érezni kényszerülvén saját irodalmunk ifjúsági iratokban még folyvást mennyire szegény, kiegészitéskép nem fordított ugyan, de fordíttatott a Grimmekböl, Palmerböl, Herderböl erkölcsképzö szép elbeszéléseket. Ilyféle kisebb darabokat Schmid Kristófnak nyomtatott fordításából is (lásd a „Tanulságos beszélykék gyermekek számára," cimü könyvet) kétségtelenül nem irályuk — hanem tartalmukért vett át, (azokat t. i. melyeket K. D. úr Dlhányi dolgozatai gyanánt bírálgat). Versmüvet a gyűjteménybe csak olyat igtatott, melyet eléggé jó nyelv, az irály könnyűsége s egyszerű volta, szinte szemiélhetöleg előadott, minden esetre a növendékek fölfoghatását nem haladó gondolatok, vallásos és hazafias szép érzelmek tüntetnek ki. Helyesen tevé Dlhányi úr, hogy a versmüvek uj gyűjteményét leginkább Arany, Petőfi, Jókai, Tompa, Lévay, Szász Károly, Gyulai jeles müvei közül szemelte ki. Méltányoljuk végre még azt, hogy idegen szók Írásában Dlh. úr a kiejtést követte elvül; a magyar orthographiában pedig a ez. helyett az egyszerű c-t használta. Külső előnyeihez tartozik a kézi könyvnek a csinos nyomtatás s az ár jutányossága. Mindezeknél fogva, ha csak néhány javitatlanul maradt kisebb sajtóhibát, melyek utólag mint értesültünk, magának a szerkesztőnek szurák leginkább szemét, nem akarunk túlkomolyan venni, — mi ez olvasókönyv megjelenését és behozatalát netovábbnak ugyan nem, de határozottan haladásnak nyilvánítani tartozunk. S ez ítéletünkben maga a bíráló úr lényegre nézve osztozik, midőn hibásan Dlhányiénak vélt 4—5 rövidebb forditmány kedvezőtlen elbírálása után, a szerkesztménynek majdnem egészére vonatkozólag ,,igen szigorú" bírálatát következő Ítélettel végzi: „a különféle kész olvasókönyvekből és több kitűnő és ismert nevü irók müveiből összeszedett olvasmányok, melyek e kezünk alatti könyvben találhatók, általában megfelelnek acimiratban*) megnevezett osztályok számára szükséges olvasókönyvek céljának.'' Egyébiránt a nt. szerkesztő úr fölhívása iránti nagyrabecsülésünket is kívánjuk bemutatni, ha magunknak időt veszünk arra, hogy K. D. űr birálatának részleteire is egyet-mást fölvilágositásul megjegyzünk. K. D. úr észrevételeiről általában elmondhatni, miszerint ezek vagy félreértésre vihetők vissza, vagy magát a kérdéses szerkesztményt nem illetik. — Ha pl. ő Dlányinak azon igényt látszik tulajdonítani, mintha ez iró, s előszava melyet föntebb *) a szabályosság szigorú tanára alkalmasint igy akarná mondani: „a cim-lapon megnevezett," mert hiszen legszabatosb szótárunk — Ballagi — szerint c i Kiírat = firma , (1. Ballagi Mór szótárának Il-ik kiadását. már eléggé elemeztünk, ugyanezen irói remek akarna lenni; ugy vele ugy bánik, mintha ö igénytelen előszavát tanulóknak, vagy annak mintájául irta volna, hogy minő irályt követel ö olvasókönyvbe való müvektől : ugy biráló űr e föltevése s bánásmódja egyszerű tévedésen alapszik. Ha továbbá biráló úr azt véli Dlb. úrról, hogy ez ügyetlen eltévesztésböl alkalmazza a nyelv fogalmat előadásmód helyett; ugy ez épen biráló úrtól tévedés. Föntebb Dlh. úr programmjának elemzésében eléggé kitüntettük a nyelvet, jelen esetben a magyart, tehát a darabok irályának épen magyarsági oldalát mint egyik lényeges didaktikai célt, egy különösen nyelvtani osztályoknak szánt magyar olvasókönyvnél. Ugyanő félreértésből teszi föl nagy könnyedén Dlh. úrról a fogalmak mellérendeléséhez nem értését, azért, mert meg külömbözteti a tiszta nyelvet a hibátlantól, értvén emezen a grammatikailag szabályost. Ha Dlh. mint hisszük, nyelvtisztaságon idegen szók és szólásformák, tán tájszólások figyelmes eltávolítását előadásunkból (hogy pl. ne ,,deklamáljunk," ne „pennával" írjunk, ne mondjuk valamely állat alakját „kinézésnek" ne „maradjék," — ne „ómázzunk" stb.) ellenben nyelvtani helyességen vagy hibátlan ságon azt érti, hogy az illető (pl. magyar) nyelv elem s alaktani, szóegyeztetési, szóvonzati és szórendi szabályai ellen nem vétünk: ugy ő e kettőt mellérendelve és különböztetve, két egymásnak tartalmát kirekesztő fogalmat rendel egymás mellé, s két könnyen megkülönböztethető dolgot külömböztet. S ha mégis azzal a logika mellérendelési törvénye ellen vétett volna : vigasztalja öt a tudat, hogy e vétségben társul bir többi közt egy Falkmant (Stilistik IV. Aufl. 36. és 37. lap) s ily társaságbari elmondhatja Cicero emberével) : „Errore me hercule malo Platone, quam cum istis vera sentire." Zagyválhatjuk bizony nyelvünket idegen szókkal, annélkül, hogy szorosan értve nyelvtanilag hibázzunk, s viszont a legnagyobb purismus mellett is véthetünk a nyelvtan ellen. Lehet azonban valaki a legnegédlőbb purista s a grammatikai szabályok megtartásában a legkicsinyeskedobb iskolásdi: mégis ugyan annak irálya, és hogy a fonforgó konkrét esetre vonatkozva szóljunk, irályán különösen a magyarság mesterkélt lehet, azaz: elütő a közönséges nyelvszokástól, és igy, miután a szokás második természetet jelent, nem is természetes, S bizonyosan ez azon csináltság, melynek ellenében Dlh. úr csinál a tlan magyarságot igenyel, — oly kifejezés, melyet annak, ki iskolai olvasmányokul természetesb nyelvezetű müvek után jártatja szemeit, önkénytelenül szájába ad a sok, csinált magyarság miatt nem használható mü, melyre sajnálattal kell akadnia. Hisz a közel-multban (ne szóljunk a jelenről) nem egy Írónknak üzelme boszantó nyelvcsínálással fordult fői: egy résznél neologisztikus szenvedélyből, (s ez nem egyedül azon ismeretes néhai akadémikusunkban volt meg, ki igy szeretett irni: „Örömem nagy abban, hogy e szivély megtalálta lelkülete méltólatát"); más résznél pedig azért, mert hiányzott a szükségérzet, mely őket önnyelvük tanulására utalta volna, s hiányzott annyira, hogy irányuk-