Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-10-23 / 43. szám

létalapjául, még fönnmaradt az a kérdés: mi ez az egy elv ? miben áll ez ? A nevezett bölcselők észül, vagy okosságul (Vernunft) határozták meg. E felfogást még kérdésbe lebet vonni. Nevezetesen, az ész (ellenvethetni) egyáltalán nem eredeti, hanem inkább leszármaztatott és sokképen feltételezve van; az maga is tünemény, a mely mint olyan nagyon késó'n nyilvánul az emberben. Az igazán eredeti, a mi az észt megelőzi s annak feltélele és létrehozója, a minden természeti tüneménynek és minden szellemi nyilatkozatnak feltétlen spontán elve: az akarat. E nézet nem az azonság elvét, hanem csak / annak ama másik felfogását veti el. Es egyenesen ebben az ellentétben áll Schoppenhauer a fölebb nevezett philosophokkal. Schoppenhauer az azonság elvében egyetértett Fichtevel, Schellingel, és Hegellel, valamint abban is, hogy a philosophia alapja a metaphsika. Mig Herbart minden, bárminő' alakban fölállított azonság bölcsészet ének ellensége, de abban ő is egyetért ellenfeleivel, hogy az első, a többinek mind alapját képező' tudomány nem lehet egyéb, mint a metaphysika. (Yége köv.) BIBLIATUDOMÁNYI TANULMANYOK. A Kanon. (Foltatás.) Tüzetes vizsgálat alá vette e kérdést először a tudományáról és kegyességéről hires sardesi püspök M e 1 i t o, a 2-ik század második felében, ki is a kelet nagy részét oly célból utazta be, hogy zsidóktól és keresztyénektől biztos tudomást szerezzen az ó-szövetségi sz. könyvekről, s egy levélben tudósította öcscsét Onesimust mindarról, minek végére járhatott, és mit egész biztossággal megtudhatott. Melitonak e levele olvasható Eusebius egyháztörténelmének 4 r. 26 f.-ben, s ebből tanuljuk, hogy ö szintúgy mint Flavius J. csak 22 könyvből álló kanont ismert. Nehemiást és Eszthert nem nevezi, az elsőt alkalmasint azért nem, mert Ezdrás könyvével egybefoglalva létezett, a másikat meg meglehet, hogy azok, kiknek véleményét ez ügyben kikérte, azt a kanon könyvei közt neki nem nevezték. Nevezetes, hogy Melito emiitett jegyzéke az egyes köuyvek osztályozása és azok sorozatára nézve az alexandriaiakat követi, mégis az u. n. apokryph könyveket szóval sem emliti. Ugyancsak Eusebiusnál (egyházt. VI, 25.) olvassuk részletezett leirását az ó-szövetségi kanonnak Origenestől, ki a 3-ik század első felében működött, és széles tudománya, messzelerjedö összeköttetései és egyházi tapasztalatainál fogva kiválólag hivatva volt arra, hogy a bonyolult kérdést tisztába hozza. A jegyzet, mely zsidó adatok nyomán (a»g c

Efipaioi napadtdoaai) készült, szinte 22 könyvet emlit, de magában a jegyzetben csak 21 könyv van elősorolva, a 12 kis próféta alkalmasint a leiró tévedéséből kimaradt*), és Jeremiás könyve mellett annak egy levelét **) is emliti. Utóbbi különösségnek egyszerű oka az lehetett, hogy Origenes tán épen olyan zsidóknál tudakozo'dott a sz. könyvek iránt, kik ama levelet meglehet épen eredeti zsidó nyelven és mint Jeremiás müvét ismerték. Nagyobb nehézség látszik abban, hogy Origenes mig egyfelől a zsidók szerint közlött jegyzékben a most felhozott egy eltérést kivéve a palaestinai zsidók szerinti szent gyűjtemény könyveit emliti, az u. n. Apokryph könyvek közül pedig mindössze a Makkabaeusok könyveiről ezt mondja: e£a> de toutiov sarc ra Maxxapaixa, ánep eniyeypanzat Zapftyd' aapftaveeX (ezeken kivül vannak még a Makkabaeusok könyvei, melyeknek feliratuk: Sarbeth Sarbaneel): másfelől számos iratában a Septuagintaféle bővítéseket a canonba tartozóknak állítja, sőt Africánus Gyulához irt levelében ama bővítések canonicitását annyira vitatja, hogy a palaestinai zsidókat egyenesen azzal vádolja, hogy ők az eredeti szöveget csonkították.^ A szempont, melyből Origenes e tekintetben kiindult az, hogy a mi az egyházi hagyomány szerint közhasználatba jött, föltétlenül szentnek tartandó. Márpedig tudva lévő dolog, hogy a keleti egyház a Septuagintabeli bővítéseket apokryphoknak soha nem tartotta, értvén az apokryphok alatt rejtelmes, titkos dolgokat tartalmazó könyveket (I. felj. a IV. Ezdrás 14-beli idézetet), melyeket a dedrjij.oaieup.eva „közzéteendőkének ellenibe tett. A keleti egyház a Septuagintában lévő toldásokat nem teszi ugyan egy sorba a többi ó-szövetségi könyvekkel, de mint olvasásra hasznos Qavaycyvoxrxopeva) könyveket tiszteletben tartanfióknak mondja és Athanasius (Epist. festalis Opp. T. 1. pag. 961 ad. Bcned. a bölcseség könyvéről, Sirach könyvéről, Esztherröl (melyet a kanonicus könyvek közül lühágy és helyébe Baruch könyvét teszi oda), továbbá Judith és Tóbiásról azt mondja, hogy azokat a Katechumenoknak kezökbe lehet adni. E nézethez csatlakozott a nyugoti egyházban Rufinus (Exposit. in symb. apóst.), ki miután a palaestinai szentirat-gyüjtemény könyveit elösorozta, igy folytatja: „Scíendum tamen est, quod et alii libri sunt, qui non cano-Valesius e helyt ezt jegyzi meg: „Omissus est in hoc catalogo liber duodecim prophetarum. Ouo factum est, ut cum viginti duos libros se numeraturum promiserit Origenes, unus dumiaxat et viginti reperianlur. InRufini versione recensetur hic liber statim post canticum canticorum. Nec aliter Hilarius in prologo enarrationis in Psalmos, et Cyrillus Hierosolymitanus." **) E levél cime Tischendorf Constantinnál: „Eittozoh7 Iepeptoo. Hortatur captivos ut abstineant Babylone ab inutili vanorum cultu idolorum."