Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-07-31 / 31. szám

Hieronymus szerint „eruditi hebraei" Ézsaiás XI. l-re való vonatkozást láttak az idézetben. Itt ugyanis olvassuk, „s az izsai törzsökéből vesszőszál sarjad, és zöldelő ág- (-1^:) növekedik gyökeréből," mely verset, minthogy nem lehet másról érteni mint a Messiásról, tehát az ott előforduló nécer szóra hivatkozott az evangelista. E nézetet az ujabb magyarázók is elfogadták és, hogy az idézett kifejezést a va^(opaioq szóval egybehangzóbbá tegyék, az emiitett vers első és második szakából (nécer Jissáj-t) állítottak össze. Azöiíban még igy is kettő nincs megfejtve: az OJ hang a vaCtopacog szóban, mert nécer alakítva hangzik nicri vagy nacri nem nacóri és továbbá az, hogy szövegünk prófétákról szól többesben, holott a nécer r Jissai csak is egyedül Ezsaiásnál található. Ezekhez képest még mindig vitatott kérdés marad, mit jelentsen e hivatkozás és Biesenthal barátom épen nem tett felesleges munkát, midőn azt újból vizsgálat alá vette. Mielőtt azonban mi B. fejtegetéseit adnók, futópillanatot vetünk előbb arra, mi jelentőséget tulajdonítottak a régiek a tulajdonneveknek. Erre nézve kimondhatjuk, hogy „nomen et omen" általánosan elfogadott nézet volt a régi népeknél. Igy olvassuk Svetoniusnál, Augustus életében (96. fejezet) hogy Augustus, midőn az actiumi csatához készült, egy szamár jött vele szembe, s utána a szamárhajtó; az ember neve volt Eutychus (szerencsefi) a szamár neve pedig Nicon (győző). Nyert győzelem után a csatamezőn, melyet templomhelylyé szentelt, mindkettőnek ércszobrot állíttatott. Svetonius ezt minden magyarázat nélkül beszéli el. minthogy magától érthető dolognak tartotta, hogy Aug.-nak a szerencsés nevű emberrel és állattal való találkozása,a kivívott győzelemnek biztos előjele volt. — A rómaiak Cicero tanúsága szerint („De divinat. Lib. I. C. XLIV.") fontosabb államügyeknél legnagyobb figyelemmel voltak a szerencsés jelentésű nevekre „quum imperátor exercitum, censor populum lustraret bonis nominibus, qui hostias ducerent eligebantur; quod idem in delectu consules observant, ut primus miles fiat bono nomine." Szintigy Tacitus, midőn a Capitoliumnak, Vespasianus általi helyreállítását beszéli, a felavatási szertartások közt ezt emliti (Hist. Lib. IV. Cap. 53.): „Junius 21-én fényes napon az egész templomnak szánt tért szalagokkal és koszorúkkal díszítették és beléptek szerencsés nevti katonák üdvhozó ágakkal stb." Szerencsés jelentésű nevek pedig voltak: Salvius, Valerius stb. szerencsétlen jelentésűek: Furius, Hostilius stb. A zsidó régiségben a név jelentősége más alakban, de általánosb értékkel lép fel. Alig találni egy-egy történelmi előadást, hol az elbeszélő az esemény fővonásait a szereplő személy nevével öszhangzatba hozni ne törekednék. Az első ember neve Adám (földi), mert a földből naiN Ádámáh) vétetett (Lactantius „Divin. Insit, II: 10 a latin homo-t is humusból származtatja: unde homo nuncupatus est, quod sit factus ex humo); az első nő Chaváh (életadó), mert minden élőlénynek (>n Cliáj) anyja. — Noách névben ki van fejezve: ez meg fog minket nyugtatni fáradozásaink és kezeink veszodsége felett a földön, melyet megátkozott f f az Ur. — Esau midőn Jákób tőle atyja áldását elveszi, ily szavakra fakad: nem hiába Jákób (csánkot vet) a neve, mert most már kétszer vetett csánkot nekem (megejtett): elvette első szülöttségemet, s ime most áldásomat is elszedte. — A próféták tele vannak a helyek nevére célzó jövendölésekkel, igy Mikeás I. fejezet ének második fele csupa ily szójátékokból áll, melyek magyarul utánozva igy hangzanának: Gr á d ban ne gagyogjatok, Akkóban ne aggodalmaskodjatok, P 0 r h á z á ban porba heveredj stb. *) Ez előzmények után a kérdéses hely megfejtését B. saját szavaival lehetőleg híven fordítva adandjuk. „Az ember testi szemeivel nehezen látja be és fogja fel a szellem dolgait és soká tart, mig azokhoz hozzá szokik, azokat felfogni tanulja. A *) Nálunk is a régi irók szerették a tulajdon neveket összeköttetésbe hozni az eseményekkel, igy olvassuk a „Pannónia megvételéről1

' szóló legrégibb történeti magyar énekben: „Árpád juta magyar néppel, Kelem földén a Dunán elkelének Az Cseken ők csekének (átgázlának) Az Tetemben (Tétény) el-feltetének (tetszének.) Érden sokat ők értenek stb."