Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1864-07-10 / 28. szám
44. „TT/JÓS návrag roúg OLUOÜS"- „többet (?) mint (?) a többiek mindannyian" helyett szószerint fordítva is inkább beillett volna : „minden egyebek előtt." 46. „7r£7ztypcofiévai( l nem „katonákkal (?) megrakott (?)" hanem csak „felszerelt." 51. „rcvaq olíyoog'-1 is nem „egyes ember" hanem „nem ily kevés" stb. 52. „íCo^evoi" is nem „állást foglalának" hanem „telepedének meg." (Vége köv.) BELFOLD. KOMOLY S SZERÉNY HANGOK a könnyelmű s szerénytelen „Visz hangokra Felső-Bor sodbó 1." (Vége.) De — mondja cikkiró — „mire való volt Tóth Istvánnak ezelőtt két három évvel káplánkodása alatt történt botlásait oly dühvel fürkészni, szinte a gyalázatig ?" íme mennyire nem ösmeri e.megyénk ez ügyben követett eljárását! Tudja meg hát, hogy ez ügyben egyetlen-egyszer rendelt nyomozást az esperesi hivatal t. i. még a kazinczi lelkészválasztás előtt, azon hat vádpontokat tartalmazó folyamodvány tárgyában, melyet a kazincziak számos aláírásokkal ellátva, azon kéréssel nyújtottak be, hogy azokat egy kirendelendő küldöttség által nyomoztassa. A küldöttség kiment és nyomozott, de a nyomozat nem vezetvén semmi oly lényeges eredményre, mi miatt e.megyénk Tóth Istvánt itéletileg elmarasztalhatta volna, a kiküldöttek a békités munkájához láttak, mi nagy nehezen sikerült is, megígérték t. i. a kazincziak, hogy Tóth Istvánt mint időtöltőt eltűrik a papi év végéig, azaz 1864-ik évi tavaszi gyűlésig, de úgy hogy nekik haladék nélkül adassék engedély a lelkészválasztásra. Itt hát a küldötttség mint békebiró, nem mint dühöa fürkésző lépett közbe, mi cikkírótól, mint a Tóth István védnökétől, inkább hálás elismerést érdemelne. — Midőn pedig a s.kazinczi lelkész választásnak a görgői e.kerületi gyűlésen történt megerősítése után, a kazioczi — tekintélyes számú s állású — elégületlenek, a felebb érintett hat vádpontokat tartalmazó vádiratból három fövádpontot kiemelve s egy uj vádponttal megtoldva az esperesi hivatalnak beadtak, egy úttal beadták az azon vádpontokat igazoló tanúvallomásokat is, ugy hogy e tekintetben az esperesnek nem nyomozás, hanem csak hitelesítés végett kellett bizottmányt kiküldeni, s hogy ezen hitelesítés Tóth István gyalázatára ütött ki, azt nem az e.megyének, egyedül magának tulajdonithatja. — Ha a s.-kazincziak a vádiratot minden igazolványok nélkül a végett adták volna be az esperesnek, hogy az abban foglalt vádakat nyomoztassa, az esperes azt bizonyosan vissza fogta volna utasítani, mert a mely ügyben már egyszer küldöttség működött eredménytelenül, ugyanazon ügyben újólag nyomozó bizottmányt küldeni ki, nem gyakorlati, mert ez az elébbi küldöttség tekintélyének és hitelességének sérelme nélkül nem történhetnék; hanem miután — mint felebb mondatott — a vádiratot a szükséges igazolványokkal felszerelve adták be a kazincziak, azt az esperes nem utasíthatta vissza anélkül, hogy azon gyanút ne vonja magára, hogy ö — a mellékelt bizonyítványoknál fogva csaknem teljes világosságba helyezett — erkölcstelenségek pártolója. Hol van ezen eljárásban csak látszata is a fürkészési dühnek? — Igen! de egy lelkésznek káplánkori botlásait, melyeket azelőtt két három évvel követett el, imputatió alá vonni mégis bírói kegyetlenség, — vetik szemünkre sokan. — Ha lelkészben az istenkáromlás, a helybeli korcsmábani tivornyázás és a boros üvegeknek a mások fejéhezi vagdalása, a magánházaknál elkövetett botrányos erőszakoskodásai stb. mind csak botlás, kérdem: akkor mi lesz a bűn?! — No de, két három évekkel ezelőtt, — mondják ismét némelyek. Szerintünk : a mely bűn az illetők által kondonálva nincs, és a melynek kárai a közerkölcsiségre még most is kihatnak, azt a bírónak imputatió nélkül hagyni nem lehet. A borsodi e.megye ilyenekül tekintette a Tóth István által elkövetett bűnöket, mert hogy azokról az illetők meg nem feledkeztek, hogy azok náluk folyvást élénk emlékezetben vannak, hogy azokat a bűnösnek nem kondonálták, mutatja az, hogy őtet azokért az illető felsöségnél bevádolták ; s hogy azon bűnök kárai most is kihatnak a közerkölcsiségre, mutatja a kazinczi egyház jelen erkölcsi állapota, miről a maga helyén majd néhány szóval. Mintha testi füleinkkel is hailánók azt a stentorhangot, mely cikkiró — eme pontjának záradékát képező — e felkiállásában zűdul ellenünk: „Hja! hol egy a vádló és ítélő biró, ott történhetnek ilyenek !" — Jó adag sár, de ügyetlen dobás, mi sem találja belőle a célpontot! — A fölebb mondottakból látható, kik voltak a vádlók, a biró volt kötelessége szerint az e.megye. Nem pirul, nem pirulhat ez sem saját lelkiismerete, sem Isten, sem a világ előtt, mert ugy járt el mind a két ügyben, mint őrállói kötelességénél fogva eljárnia kellett. — Igaz, hogy a görgői ügy érdemében beterjesztett feliratunkban talán kissé élesebbek voltunk, mint azt az alárendeltség megengedte volna, — de a magát megsértettnek hitt önérzet sokszor nem igen válogat a kifejezésekben, és ez az emberi gyarlóság köz nemcsak az egyesekkel, hanem a testületekkel is. Nincs itt baj édes cikkiró úr! sem gyökeres, sem gyökértelen, nincs zavar, nincs bonyodalom oly nagy, mint ön álmodja, s elhitetni akarná az olvasóközönséggel, — a kazinczi ügyben szenvedett sérelmen sem jajveszékelünk bizony mi, megnyugodtunk rajta, mert kárpótlást ad, az erkölcsi nyereség. — Hogy azokról, melyek egyházi életünk folyását jelezhetnék, régóta nem tétettek közzé általunk tudósítások e lapok hasábjain, bizony annak sem azaz oka, mit ön cikke első soraiban figyelem foglalóul kikiált rólunk t. i. „ha tudósító hív akart lenni az igazsághoz, kellelt hogy tollát pirulva vegye fel." Nem akarván az élők szerénységét sérteni, halottainkra útalok csak, — a nagy buzgóságu Ragályi Zsig-