Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1864-07-10 / 28. szám
inondra, a szelíd lelkületű de páratlan pontosságú Szakái Lászlóra, kik közzül az első mint segédgondnok 16, az utóbbi mint esperes 20 évig állott e.megyénk kormányán, — különösen pedig néhai mltgs Ragályi Károlyra, ki 25 éven keresztül volt a f.-borsodi e.megye kormányzó testületének tagja és feje. Nagyon bárgyú embernek kell cikkírónak lenni, ha azt gondolja : hogy az ö üres hangjaira el fogja hinni bár ki is e hon prot. közönsége értelmesbjei közzül, hogy ez a nagy ferfiu, ki kormányzói bölcseségének annyi fényes jelét adta, ki egész e.kerületi közönségünk közméltatásának tárgya volt, mint olyan, kinek kormányzói bölcseséggel társult erélye, szilárdsága vezette át a legválságosabb idők szirtéi és örvényei közt, legféltöbb legdrágább kincsét, s.-pataki főiskoláját, nemcsak teljes épségben, hanem az egész magyar haza becsülésében nyilván látható emelkedéssel — ez a nagy férfiú mondom : oly végzeményeket engedett volna meg, avagy segített volna elő közreműködésével e.megyénk kormánya asztalánál létre jönni, melyeket ha az olvasóközönség eleibe akartunk vala vezetni, pirulva kellett volna felvenni tollúnkat. — Ugylátszik, cikkíró — minden sorából kirivó könynyelmüsége s szerénytelensége mellett, — azt sem tudja : hogy o megholtak iránti kegyelet is egyike a legszebb erényeknek! A „Viszhangok" vége felé még erkölcsi lecke is dörög füleinkbe e szavakban : „több erélyl, több következetességet stb." — Nincs reá szükségünk. Van bennünk elég erély, hivatalbeli buzgóság, mit mulat az, hogy jegyzökönyveinkben darab idő óta elő nem fordul ez a szó: scontró. Elég következetesek vagyunk, mert két vezérelvünket, a kánont és morált soha meg nem tagadtuk. Nincs köztünk bizalmatlanság, egyjt nem értés, együtt nem tartás. Szeretjük és pártoljuk a jókat, — mint ezt legközelebb Radistyánban tartott gyűlésünkön is beigazoltuk, midőn egy kitűnő egyház lelkészét, majdnem egész egyháza ellene zúdult közönségének, már-már végletekre törő méltatlan zaklatásai elől oltalmunkba véve, ez ügybeni törvényszerű s tapintatos eljárásunk által, nemcsak megmentettük minden üldözéstől, hanem ki is békítettük egyházával anynyira,hogy legkikeseredetlebb zaklatói,az egyháztanácsosok testületileg kértek tőle minden bántalmakért bocsánatot; — ellenben a fegyelem ostorával sújtjuk a roszakat, mint eddig, űgy ezután is. Es igy meg vannak bennünk mindazon kellékek, melyek egy kormányzó testületben megkívántatnak. Minélfogva épen nem volt okunk eltakarni szemünket, midőn amaz ifjú atyafi az igazság fegyverének élét villogtatta elöltünk, azaz hogy csak villogtatni akarta. Ugyanis amaz ifjú atyafi alig mondott egy-két szót et vox faucibus haesit, mert látván a közönségben még saját kartársainak is rosszalását, bocsánatot kért, és leült ; és igy az igazság fegyvere ezúttal hüvelyében maradt, nagyon sajnáljuk hogy annak szörnyű éle rettenetes villanásit nem láthattuk! „A személyes önző irigység falainak lerontását" is ajánlja nekünk cikkiró parenesisében; bizonynyal azért, mert azt hiszi, hogy mi attól a szegény Tóth Istvántól irigyeljük a kazinczi egyházat. Legyen nyugodtan, nem, óh nem irigyeljük mi, hanem szívünkből sajnáljuk ezen egyház sorsát, mely hajdan oly szépen virágzó volt, most pedig annyira desolálva és demoralisálva van ! Ugyan ki vágyakodnék oda, hol folytonosan párt küzd párt ellen, s a lelkész mit tesz? nem hogy kibékíteni igyekeznék az egymás ellen ingerülteket, hanem lázitó prédikációkkal tüzeli egymásra, mi miatt annyira ment az elkeseredés, hogy némely családok már katholizálni is akarnak ; — hol annyira eláradt az erkölcstelenség, hogy a legények a karból obscoenumokat kiabálnak a leányokhoz közönséges isteni tisztelelet alkalmával; hol a lelkésznek legkisebb tekintélye sincs stb. stb. — relata refero! Azt is szemünkre hányja cikkiró, hogy gyakori zuggyüléseket tartunk. A mely gyűléseknek helyét és idejét a közgyűlés jeleli és tűzi ki, azok zuggyüléseknek nem mondhatók. Ezután ismét az espereshez fordul s igy szól: „óhajtandó volna, hogy már valahára önakaralulag cselekednék." Hogy hogy ? hiszen cikke kezdetén azt állitá allegóriájában, hogy az esperes járatlanságával szirtek közé jultatá az e. megye hajóját! most pedig azt óhajtja : vajha önállólag cselekednék, azaz mások befolyása nélkül egyedül kormányozná a megye hajóját, ugy bizonyosan jobban folynának a dolgok. — Mily bizalom! Azonban tudhatná cikkiró, hogy egy esperes nem független a maga állásán, neki minden lépéséről számot kell adni, azért hát engedelmével biz éti csak továbbra is kikérem a megyei kormányzótestület tanácsát és utasítását. A mi a jegyzökönyvek közlését illeti: arra nézve nem fogadok el utasítást cikkírótól: a sürgösb határozatokat közlöm minél elébb, a nem annyira fontosokat a mikor lehet, és oly terjedelemben, mennyi a közönség kellő értesítésére szükséges. Végre, végre hallunk egy okos szót is cikkírótól! — oda veti t. i. cikke végére nagy pongyolán: „nem hagyhatom említés nélkül, hogy az egész nagy f.-borsodi megyébe csak két példány „Protestáns Egyházi és Iskolai Lap" jár." — Bizony szégyen az és gyalázat nekünk, s cikkírónak is, ki a kettő közül, kik a lapot járatják, bizonyosan nem az egyik. Járathatnák biz azt némelyek egy magok is, mert kilelnék tolök, a kiktől pedig ki nem telik, járathatnák többen társaságba állva. Ne vélje azonban nagy tiszt, szerkesztő úr! hogy cikkiró azt valóban a lap iránti jóakaratból említette fel, nem! hanem hallván hirét, hogy valami cikk jelent meg abban, mely védencét Tóth Istvánt közelről érdekli, boszankodott azon, hogy csak nagy utánjárással juthatott hozzá, mert csak kettő jár a megyébe. Ismét mondom: hogy ez bizony szégyen és gyalázat! — de az is szégyen és gyalázat ám, hogy köztünk olyan ember találtatik, ki saját törvényes elöljáróságát méltatlan gyalázat sarával megdobálni elég lelketlen, s azt, a mily könyelmü ép oly igaztalan ráfogásaival egy egész haza közönsége előtt pelengérre állítani önmaga előtt nem pirul! Befejezésül én is intézek cikkíróhoz néhány valódi jóakaratnál eredő szavakat. Több észt, több tudományt, fe \ PÁPA ,Sf