Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-06-26 / 26. szám

zás közben világi dolgokról, a közönséges élet ügyeiről hall beszélni, azt ép oly Ízetlennek találja, és az Őt ép annyira sérti, mintha valaki ünnepnapon kapál, vagy egyéb köznapi munkát végez. De viszont ép oly fonáknak sőt nevetségesnek tetszik előtte, ha valaki azon körben, ^ hol az értelem uralkodó, a hitet hívja segélyül, szerinte az más regióba tartozik. Azt nem vonja kétségbe, hogy minden természeti tüneményt végalapjában Isten akarata teremtett, de ha valamely természetvizsgáló arra a kérdésre, hogy miért esik az eső ? azt felelné, mert az Isten akarja, ezt mégis nagyon bárgyú feleletnek tartaná, az esőnek nem a véghanem a legközelebbi okát akarja tudni, nem a természetfeletti, hanem a természeti okát. Hasonlóul nem tagadja, hogy minden törekvéseink végcélja az üdvösség, de az mégis bambaságnak tűnnék fel előtte ha valaki azt mondaná, hogy lelke üdveért szántja a földjét. Egy szóval, az „értelmes" elme, egészen egymáson kivül helyzi a hit és értelem világát, szerinte a hol az egyik kezdődik, a másik ott végződik, s mindegyik csak saját körében igaz. A vallásosságnak ez itt jelzett alakzata, a művelődésnek egy bizonyos fokán, az u. n. ,,fölviIágosultságnaka

vagy ,,értelmességnek," korában rendesen minden embernél kifejlik, és sok ember egész életén át ez állásponton marad. Sőt sokhelyütt, az illetőknek vagy nemzeti sajátlagosságuknál, vagy életfoglalkozásuknál fogva a vallásosságnak épen ez az alakja rendes, uralkodó. Igy különösen az annyira kiválóan a gyakorlati élet és értelem embereinél, az angoloknál láthatjuk egyfelől a nyomozódó tapasztalásnak és a józan emberi értelemnek valóságos cultusát, a legnyüzsgöbb és elevenebb világi életet, és egyszersmind majdnem az egész keresztyén társadalomban páratlan egyházi vallásos buzgóságot, a bibliához és az egyházi tanokhoz való felette nagy ragaszkodást, az ünnepek és minden vallásos szertar tások kimért szigorú megtartását. A természetbúvár Newton, midőn egyfelől az egész világot anyagból és mozgásból construalja, és másfelöl Dániel prófétára a legvastagabb orthotox magyarázatokat irja, valódi angol. A fölebb vázolt naiv vallásossággal leggyakrabban találkozunk a földmivelő nép között; a vallásos és világi -élet e merev elkülönítését pedig különösen azoknál láthatjuk, kik életpályájuknál fogva világi dolgokkal és gyakorlati munkával foglalkozva, figyelmük tűlnyamóan a külső életre, a világi viszonyokra irányul, és másfelöl munkájokhoz értelmi egybevetés, reflexió szükséges. Igy különösen értelmes iparosokat, gyárosokat, kereskedőket ismerhetünk kik egészen máskép gondolkoznak és cselekesznek hétköznapon mint vasárnap, szóval egészen más emberek a templomban, és más emberek a comptoirban. *) Ugyan e tüneményt tapasztalhatjuk igen sok oly müveit embereknél, a kiknek egyfelől a világi körben, p. o. a politikai életben, a társadalmi munkásságban nemcsak *) Ez az irány az emiitett okoknál fogva, különösen elterjedett Angliában, s főleg e szempontból nagyon méltánylandó Caird János „A vallás a munkás életben" cimü," magyarul is megjelent kitűnő prédikációja. kitűnő képzettségük van, hanem a legszorosabb értelemben vett öngondolkozók, a kik semmi positiv tekintély előtt meg nem hajolnak, és semmit el nem fogadnak, ha minek okszerűségét, világos igazságát saját értelmükkel be nem látták, a kik előtt egyfelől: az mi érthetetlen, egyszersmind igaztalan, és másfelöl mégis gyermeki oda-adással ragaszkodnak a gyakorlati életnézetükkel gyakran ellentétes vallásos képzetekhez és szertartásokhoz, a melyeket maguk sem értenek. Az más, mondják, az a hit köre, s nem az értelemé, a vallás épen azért hit, hogy hinni és nem érteni kell. — E nézet sokaknál annyira megy, hogy csaknem jelszavukká válik: credo quia absurduin. Azonban hogy ez az álláspont tarthatatlan, vagy hogy legalább a mélyebben és áthatóbban gondolkodó szellemeket tartósan nem elégítheti ki, az kétséget nem szenved. Mihelyt az egyéni fölvilágosodás, a subiectiv öneszmélkedés egy lépéssel tovább haladva nem csupán azt látja meg, hogy a vallásos és világi élet két egymástól különböző regio, hogy a hit országa a világi valóságon, az értelem körén tűi levő ,,egy más világ," hanem inkább arra reflectált, hogy mindkettő tulajdonképen egy ugyanazon egyénben, az én tudatomban él, és hogy ez egymást (látszólag), kizáró, s egymássall ellentétben álló mindkét világ az egy ugyanazon egyént igénybe veszi, törvényt szab elé, kötelességeket kiván tőle. Ez már az elmélkedő előtt ellenmondásnak tűnik föl. Mikép lehet az igazságnak egy azon tudatos elmében két egymást kizáró köre ? mikép lehető hogy egy ugyanazon gondolkodó személy két oly világnak szolgáljon, a melyeknek törvényei egymást kizárják? mindkettő nem lehet egyenlőn igazság, és érvényes. E ponton már az értelem meghasonlik a hittel, s ez a maghasonlás a kétely. — Ha az igazság csak egy, a mely önmagának ellent nem mondhat, az egy azon elmében élő, s egymást kizáró eszmekör közöl tehát melyik az igaz, melyiknek hódoljon ? Az értelem köre, a kül valóság világa saját értelme előtt világos, következetes törvényeit megérti, a közvetlen szeme előtt lefolyó tüneményekben és tényekben tapasztalja valóságukat, ok- és célszerűségüket belátja. A hit országa az értelem előtt nem oly átlátszó, eszméi mélyek, látszólag következetlenek, ellenmondók, törvényei nem szemlélhetök a külvalóság közvetlen tüneményeiben, hanem mélyen az emberi szívnek legtitkosabb redőibe, a szellemnek legbensőbb mozzanataiba elrejtvék, s csak az egyház myaticus tanaiban kifejezvék. Ezért épen az eszmélkedő, önmagaval egyezetre, öszhangzatra, azaz üdvre törekvő, — és magában imez ellenmondó kettőséget találó szellemben merül fel természetesen a kétség, azaz, az a lélekállapot, a mikor hinni is akar, de az értelméhez is ragaszkodik. Tépelődik, vájjon nem az értelme igaztalan és istentagadó-e minden világ-ismeretével és életcéljával, avvagy nem a gondviselés, megváltás, szentháromság stb. tanai értelmetlenek-e ? E kérdésekben, s mindkét kör iránti bizonytalanságban áll a kétely. A kik már a kétkedőt is könnyelműen istentagadónak tartják, szem elöl tévesztik, hogy a ki tagadja az Istent, az már nem kétkedik, az nem k é t s é gben, hanem abban a bizo-