Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-06-26 / 26. szám

folytán a múltban merő tévelygést, a jelenben csupa bölcseséget láttak: akkor mélyebben pillantó férfiak rájuk kiáltottak, hogy vigyázzanak, mert a teljes hitetlenség nyomukban van, és a hitetlenséggel pusztulás és sivár elbarmulás jár. — Az intés akkor későn jött. A középkori formák alatti hosszas szenvedés az emberiséget az ész szava iránt siketté tette s az emberek készek voltak a múltnak összes örökségéről lemondani, csakhogy az abból folyó rosszaktól szabaduljanak. A kétségbeesés e veszedelmes expediense folytán bekövetkezett állapot természetesen soká nem tarthatott; csakhamar irányt vesztett a romboló lelkesedés s a francia nemzet egyszerre csak az ellenkező szélsőségben találta magát. Isten detronizálását követte nem sokára a középkori egyházi intézmények teljes restitutiója. Mind a két esetben a történelmileg létrejöttnek teljes értéke szerinti felfogását hiába keressük és a dolgok kor és hely szempontjából való méltánylásának semmi nyoma. — Azóta a francia katliolicismus aranyos rámájú képhez hasonlít, melyben a festmény folyvást változik, de minthogy a ráma ugyanaz marad, azt hitetik el magokkal, hogy a kép is ugyanaz. Hivatalosan, igen is, a tridenti zsinat szerinti katholicismus változatlan uralkodik Franciaországban, de az életben, a valóságban Chateaubriand és a St.-Simonisták, Lamenais és a Maudit szerzője a vallásos meggyőződésekben eszközölt forradalmaknak, az uralkodó hitelvek változatainak mind meg annyi mutatói. Csak egy van, a mi mindnyájukkal közös s ez a semmi tényleges által nem korlátozott, jobbra balra csapongó subjectivismus. A keresztyénségnek igazolása művészi ihletések szempontjából Chateaubriandnál ép oly subjectiv, mint a socialismus délibábjában elmosódó keresztyénség St.-Simonnál. A vallásbeli reactionak teljes igazsága volt, midőn a mult század embereit azzal vádolta, hogy a múltnak megítélésében méltánytalanok, a szent dolgok tárgyalásában kegyelet nélküliek és erkölcsi életükre nézve ledérek voltak; de mind ebből nem következik, hogy azért harcuk az egyházi hagyomány negéde ellen is jogosult nem volt. Az egyházi hagyomány és a keresztyén szellem két külömböző dolog; amaz az emberekre ráparancsolva és minden felőlró'l támogatva sem képes többé befolyást gyakorolni a lélekre, emez akaratunk elleu is magával ragad, mert társadalmi életünknek légköre (1. lapunk 22. és 24-ik számaiban Molnár Aladár szép „Apologetikai tanulmány"-ait). Ugy vagyunk a keresztyénségnek különösen humanitási tanaival, mint ki nyelvet tanul; akkor tudja tökéletesen beszélni, mikor annak szabályaira többé gondolnia nem kell. Társadalmi életünk általában keresztyén elveken nyugszik, ezek szerint gondolkodunk és cselekszünk, mig túlnan, hol szüntelen csak a Krisztust hangoztatják, e név a haladó szellem elleni harcnak jelszavává lett; a társadalmi fejlődésen kivül foglalván helyet, elmaradtak a történelemtől. Ezekkel szemben mondjuk mi Renan föllépését jótékonynak. Renan ugyanis, minden idealismusa mellett, az emberiségi adott viszonyokat az államéletben, vallásban, tudományban nem az elvont ész törvényei szerint, hanem történeti úton akarja megérteni s azért mindenütt a történelmi continuitást keresi. ,,A szabad iskolának tévedése — mondja a Revue de deux mondes 1858. évi folyam 16. k. 679. 1. — azon túlságos hiedelemben fekszik, hogy könnyű a szabadságot puszta reflexió útján előteremteni és hogy be nem látta, miszerint valamely intézmény csak akkor lehet szilárd, ha históriai gyökerei vannak." Különösön a vallást illetőleg R. szintúgy mint korábbi szellemrokona, Constant Benjámin, a positivitásokat a történelmi fejlődés törvénye alá helyezi s e szempontból törekszik azoknak eredetét, fejlődését, társadalmi hatását és életét, mint Isten folytonos önnyilatkozatát, fogni fel. „Isten — igy nyilatkozik „Jézus életének" bevezetése végszavaiban — Krisztus előtt is nyilatkozott, Isten ő utána is fog nyilatkozni. Istennek az emberi öntudat mélyébe rejtett nyilatkozatai, habár teljesen külömbözők is, mind ugyanazon neműek, s annál isteniebbek, mennél nagyobbak és szabadabbak. Jézus nem egyedül azoké, a kik az ő tanítványainak vallják magokat. O mindazoknak közös dicsekvése, a kiknek kebelében emberi szív van. Az ő dicsősége