Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-05-15 / 20. szám

vöt minden külső ténytől függetlenül, egyedül a szellem benső önmunkásságában, a hitben helyezte; hasonlóul protestált Ver. Baco és Cartesius a tudományban minden testület vagy előfeltétel tekintélye ellen, s a tudásbani bizonyosságot, a bizonyos létet, egyedül a szellem öngondolkodásában helyezte. Descarte „cogito ergo sum"-ja ugyanazt az elvet mondá ki a tudományban az újkor haladásának alapjául, a mit Luther az „egyedül a hit által iidvezülés" tanával a vallásban. És habár a protestantismus is szinte a dolog természeténél fogva elsőben a vallás terén küzdötte ki és érvényesitette magát, de csakhamar ugyanazon elveket a gyakorlatban is (még a vallásilag nem protestáns népeknél is) valósitani kezdé, midőn a népek protestálnak az ellen, hogy a polgárzatban az ö akaratuktól idegen hatalom uralkodjék, és a nemzetek minden egyes tagja követeli, hogy az államban a törvény épen ugy az ő személyes jogának és okos akaratának saját befolyásával való szentesítése legyen, mint a meggyőződés a szabad személyes gondolkozásnak — és az üdv a szabad személyes hitnek a gyümölcse. Ugyanaz a külömbség van az uj- és középkor világnézete, tudományos iránya, társadalmi, erkölcsi és jogi élete között, a mi külömbség van az újkori \ rotestans vallásos irány és a középkori katholicismus között. Ha a népek napjainkban uralkodó közerkölcsi érzületét vizsgáljuk, s a nemzeteknek ebből folyó,—gondolgodásukban, kölcsönös részvétükben, s törekvéseikben nyilvánuló (s a világtörténetben ily mérvben soha nem láthatott) erkölcsi solidaritását tekintjük, ha figyelembe vesszük, hogy a népeknek a közvéleményben nyilvánuló tisztullabb erkölcsi érzülete mily irányadólag uralkodik ma már a hatalom tényleges kezelőinek eljárása fölött is; a keresztyén szabadságnak örvendetes haladásáról győződünk meg. Az újkori szabad nemzetek államszervezetében (a melyre, ha mely népek még elnem értek, épen napjainkban oly feltartóztathatlanul törnek) sokkal inkább ráismerünk az államnak mint erkölcsi intézménynek keresztyén fogalmára, mint a mult idők bármely államában. Korunk annyira benn él a keresztyén életnézetekben, hogy még a viharos francia forradalomban is, inidön a nép a visszaélések elleni vad dühében minden fönállót rombolt, s az egyház által hirdetett keresztyén Istent is nyilvánosan száműzte, bár a legborzalmasabb és keresztyéntelen eszközökkel, de „az ember vele született eredeti jogai" cim alatt ugyanazon jogokért, kötelességekért és személyes szabadságért küzdött, a melyre tulajdonképen a keresztyénség emelte az embert, s a melyeket a protestantismus újból reformálva hirdetett. — És ma is, főleg a műveltebb osztályban, az mindennapi tünemény, hogy oly emberek, kik maguk sem igénylik, hogy szorgalmas templomba járásukért, áhitatosságukért, s általában vallásos buzgóságukért dicsérjük meg őket, sőt enyelegve ismerik el, hogy ellenkezőt érdemelnének, vallásos tárgyakról vagy épen nem szeretnek szólni, vagy az iránt csak kételyeket, sőt tagadásokat hallunk tőlük; de e mellet keresztyén értelemben vett becsületes, jó emberek, s szíves készséggel munkálódnak embertársaik és hazájuk anyagi és szellemi javáért, áldozatkész buzgósággal szolgálnak minden magasabb erkölcsi céloknak. — Csakhogy életüket és cselekvéseiket nem azzal szokták indokolni, hogy ezt igy kívánja a keresztyén vallás, igy parancsolja az Isten, hanem igy parancsolja becsületem, erkölcsi kötelességérzetem, igy kívánja a humanitás, és az igazság szeretete. És mintegy észre sem veszik, hogy midőn az igazságot hüven szolgálják, s nem az egyház parancs szavára, de saját keblük sugallatából, szeretetből gyakorolják a humanitást, és munkálják az emberiség ügyét, ekkor kivétel nélkül (de csak is akkor) Isten parancsolatait, a keresztyén vallásos kötelességeket teljesitik. Hisz épen az a keresztyén kötelesség, hogy az igazságot és humanitást ne parancsolat által kényszerítve, hanem szeretetből, benső kötelességérzetből miveljem. Ha szemükre vetjük, hogy a positiv keresztyén vallásnak nem buzgó követői — mosolyognak; de ha azt vetjük szemükre, hogy igazságtalanok, inhumanusok, szeretetlenek, sértett becsületérzetük föllázad. Nem a keresztyén vallásosság, hanem a humanitás a jelszó ! Furcsa paradoxonja művelődésünknek. És én részemről, még e magasabb szempontból félszeg irányban is, bizonyos tekintetben való haladást látok. Nevezetesen azt, hogy a mi keresztyén életelveket századokkal ezelőtt a legtöbb embernél vallásos formaságok megtartása által kellett érvényesíteni, azok ma már anynyira életelemiinkké váltak, hogy a müveit ember saját élelnézetébŐl folynak, és a mi jót, a szeretet kötelességeit is, az egyház külső parancsszavára, a kárhozat tüzétől való félelemből, s a jövendő mennyei jutalom reményéből cselekedtek, azt korunk fölebb emiitett müveit embere teszi önbecsületérzéséből, müveit lelke szabad szeretetéből. A törvény a kőtáblákról a szivekbe költözött, s az alattvalóknak annyira érzületévé lön, hogy elfelejtek honnét nyerték. Azt az igaz, szellemi, örökéletet, a melyet korábban inkább csak az egyház készen adott, tanaiból, és szertartásaiból miialegy kívül szerezték meg, a mai gondolkodás magában az emberi szellem eredeti mivoltában ismeri, mint magának az embernek immánens lényegét: a keresztyénség humanitássá lön. (Folyt, köv.) ISKOLAÜGY. A PESTI EGYHÁZMEGYEI NÉPISKOLAI TANÍTÓK ÉRTEKEZLETE. Merné-e valaki még mai napon is kérdésbe tenni: van-e szükség a népiskolai tanítók egybegyülésére ? van-e annak haszna, ha közös célra törekvő pályatársak öszszejönek azért, hogy sok oldalú feladataik megoldásában feltalált módokat, vagy a fel nem fedezhetett javítási eszközöket egymással közöljék, vagy egymásközt megfejteni igyekezzenek ? Bizonyára, ily kérdések feltevései ma már annyira feleslegesek, hogy azon tanítók, kik az értékezletek gyakorlati hasznairól még most sincsenek meggyö-