Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-05-08 / 19. szám

lut, igaz vallás, a mely a keresztyénségben létesüli. Ez állításokból, mint előre föltett igazságokból (s ép ezért azok bizonyítása nélkül) kiindulva adja azután elö, hogy a ker. vallásos tudatban minőül van kijelentve az Isten, minőül tudja az ember önmivollát, s Isten és ember igy tudott fogalmából azoknak minő közele'bbi viszonyuk következik a keresztyén életben. — Ámde a gondolkodás körében semminek sem szabad igazolatlanul maradni, a tudományban semmit sem szabad mint csupán föltételezettet elfogadni, nem szabad csak föltett, de be nem bizonyított állításokból kiindulni. Azok a föltevések, a melyekből a dogmatika kiindul, lehet hogy tökéletes igazak, de ép ugy iehet az ellenkező is, s mig be nem bizonyittatnak, legalább a tudományban ránk tudókra nézve nem bizonyosak. Es bármily dönthetlenül helyesek legyenek is a dogmatika fejtegetései, de ha valahogy épen azokat az alapgondolatokat lehetne megdönteni, avvagy épen azokat az alapokat nem lehetne tudományosan igazolni, a melyekre egész okoskodása s rendszere támaszkodik, a dogmalika egész rendszere összeomlanék, avvagy legalább igazolatlan — tehát nem tudományos — alapon állna fönn. A theologiai tudomány körében épen az a feladata az apologetikának, hogy minden adott előfeltételek mellöztével magából a dolog természetből indokolja azt az alapot, a melyen a positiv dogmatika rendszere nyugszik, s igy a miből a dogmatika kiindul, annak tulajdonképen az apologetikai vizsgálódások eredményének kell lennie. Ennyiben az apologetika a dogmatikának, sőt az egész positiv theologiának bevezetéseül szolgál. Másfelől —miként emliténk —azért szükséges az apologetika, hogy a vallásnak, s közelebbről a ker. vallásnak igazságát magában a keresztyénség körében fölmerülő kételyek, tagadások és különösen a tudomány terén keletkező ellenséges nézetek, irányok, és megtámadások ellenében tudományosan védje. Főleg napjainkban egyfelől szüntelen keserű panaszokat hallunk, hogy a hitetlenség sőt épen az atheismus mennyire terjed, hogy a vallásos buzgóság, különösen a ker. kegyesség miként enyészik ki naponként az emberek közöl, hogy a tudományos kutatásoknak majdnem minden egy-egy eredménye, a fölvilágosodásnak minden lépése egy-egy fejszecsapás a keresztyénség gyökerén, hogy a világ haladásának jelenlegi irányában, a mely mérvben előre megy, az u. n. polgárisodásban, abban a mérvben vetkezi le a kereszténységet, romlik, erkölcstelenül, vallástalanul, és kárhozik. Már a jelenkor is alig érdemli meg a keresztyén nevet, a mult századoknak vallásos buzgóságához mérten. Ma már a müveit embernek egyik ismérve a vallástalanság, és keresztyéntelenség. Mások ha nem ítélik is el jelenkorunkat épen a pokolnak legalább is előcsarnokává, s a világ polgárisodásában nem is csupa fokozatos vall ási tekintetben való romlást látnak, de mégis félénk aggodalommal tekintenek a jövőbe, s legalább bizalmas körben megvallják, hogy bizony a keresztyénség már nehezen tartható sokáig, elavult tanai kiegyenlithetlen ellentétet képeznek az uj, uralkodó eszmékkel, a létező s naponként tisztuló világnézettel. A geologia kideríti a föld százezredekig tartott képződését, hova lett a hat napos teremtés? A természetvizsgálás bebizonyitá, hogy a világban önálló erők rendszere működik, a mely alól egy fűszál elgörbülése nem képezhet kivételt, a világegyetem önmaga tartja fel magát, s hozza létre a tüneményeket, hogy gondolhassuk a teremtést, a gondviselést, hova lőnek a csudák ? A keresztyén vallásnak mindez alaptámaszai kihullanak a fölvilágosodás fénye előtt, s lassanként mind a keresztyénség mind általában a vallás, ez a szép délibáb, szétfoszlik. Már-már arra sem érünk reá, hogy vallást, Istent védjünk, hanem arra kell vigyáznom, hogy valahogy magamat ki ne disputáljanak magamból, hogy váljon éneién vagyok-e vagy pedig csak egy chemiai lombik, a melyben a tekecsek űzik az anyagcsere változatos játékát. — Valóban tán sohasem volt oly szükség az apologetikára mint jelenben ? ! De hogyan ? az a keresztyénség, a melynek isteni örökigazságáról hívei a vérpadokon, és a máglyák lángjaiban, ezren és ezren tettek bizonyságot, oda jutott volna, hogy ma már saját követői, önszülöttjei ellenében kell védekeznie ? A keresztyén emberiség polgárisodása és tudománya csakugyan oly irányt vett volna, melyben minden lépésével a keresztyénségnek és általában a vallásos életnek egy-egy alapját tapossa agyon, s a világ tovább haladása csakugyan a vallástalanodásban és erkölcstelenedésben állna ? Mint minden időszaknak ugy korunknak is vannak bizonyos általánosabban elterjedt — mondathatnánk uralkodó avagy divatozó — ferdeségei, bűnei és tévedései, és különösen a vallásosság, sőt még az erkölcsiség tekintetében is (főleg a családéletet illetőleg) nagyőri sok kívánni valónk van vagy épen átható reformokat érezünk szükségeseknek, de a túl— sötét lamentatiokat is csak helyteleníteni tudjuk. A pessimismus nem keresztyén világnézet. A kik a jelenkor keresztyén emberiségének törekvéseiben, a kor mozgalmaiban s azok irányzatában csak romlást, vallástalanodást- és a polgárisodás haladásában, a közgondolkodás fejlődésében csak a keresztyénség megtagadását s elgázolását látják, ne felejtsék, hogy siránkozásaikkal maga a keresztyénség ellen emelnek nagyon súlyos vádat. Sötét, kárhoztató panaszaikkal azt vallják be, hogy a keresztyénség tizenkilenc százados fönnállása és működése alatt is, nem hogy az egész emberiséget, de annak a kebelében élő részét sem volt képes annyira áthatni, (bensöleg keresztyénitení) hogy életelemévé vált volna, s ne bármely tekintély külső kényszerével, hanem önerkölcsi erejével tartsa fón magát az által, hogy követőinek érzületében s gondolkodásában uralkodjék és akarásukat irányozza. — Ha csakugyan igaz volna, hogy az emberiség szabad elöhaladása a keresztyénségtöl való eltávolodásban áll, s ha ekkép kétezer év története a keresztyén vallást csakugyan tehetetlennek bizonyította az emberiség állandó megjavítására, s a világtörténet vezetésére; ekkor ezzel az is be volna bizonyítva, hogy az nem képes az emberiséget üdvözíteni, s igy föl kell adni. Ekkor legfölebb azt kellene elismernünk, hogy a keresztyénség olyan volt, mint a gyermek mellé rendelt jó nevelő, a kinek az a feladata, hogy növendékét egy bizonyos pontra, t. i. a teljes önállóságra nevelje,