Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1864-03-06 / 10. szám
épen más dolguk nem volt, mert hiszen az egyház s ügyei olyas valaki, mire csak legutól gondolunk ! Pessimistáink mondják, hogy oszló félben vagyunk. Annyi bizonyos, hogy „valami rothadt van Dánia államában." Nekem, ki az egyház oldalán kardot is szetek látni, jelképét annak, hogy ahhoz az ellenség nyúlni ne merjen, azt ne bántsa, leginkább az fáj, hogy azok, kik a kardot viselik s kik egykor az egyház védő oszlopai valának, jelenleg annak ügyei által oly kevéssé érdekeltetnek, hogy magokat már már végkép visszavonták. Kardot az egyház oldalán! Igen, én méltányos vagyok, s ámbár nálam a papi esprit de corps nagy mértékben meg van, mégis hiszem és vallom, hogy egyházunk kormányzatára befolyást gyakorolni, abban részt venni, mindenikünknek nemcsak joga, de kötelessége is; annál inkább, mert hiszen az adományokban különbség vagyon, s mi csak akkor felelünk meg hivatásunknak, rendeltetésünknek, ha mindnyájan karöltve épitjük a mennyeknek országát e földön. Már oly egyházban, mely képviseleti rendszerre lévén fektetve, maga magát kormányozza, a kormányzati gép megakad s a legnagyobb veszedelem áll be, ha az egyes kerekek megszűnnek kötelességüket teljesiteni. Továbbá, éltető elem ev. egyházunkban az áldozatkészség is, mert hiszen egyházunk országszerte szegény. Hasonlít az oly lángeszű emberekhez, kik kizárólag lelkiekkel foglalkozva, az anyagiak megszerzésében ügyetlenek; s kik mindamellett az emberi nemnek Isten által eszközölt összetűzésében, nem csak szükségesek, de egyszersmind nélkülözhetlenek is, sőt ezek rendesen az emberi társaság koronái: tudjuk, hogy magának „az ember fiának sem volt helye, hová fejét lehajtsa." Hogy az ilyenek számára az Isten kincsszekrényt nyisson, hogy számukra aratási mezőt kijelöljön, szeretetet, részvétet, áldozatkészséget plántált az emberi szívbe. Egyházunk is oly helyzetben van, s nincs más aratási mezeje, mint híveinek áldozatkészsége; s ki őt szegénysége mellett a szükségletekkel el nem látja; az nem méltó reá, attól áldásaival elfordúl, kimegy házából — mint Urunk parancsára aa apostolok — lábaiknak porát is levervén! Az áldozatkészség egyházunkban hajdan tetemes volt. A ki e hazában megfordult, annak alkalma volt ev. templomokat, iskolát s más középületeket látni, melyek nagyszerűségük miatt igen költségesek lehettek. S ezeket látva, látva az ősök áldozatkészségének emlékeit, lelke bizonyosan emelkedett, kivált ha meggondolta, hogy őseink némely városokban egymásután két, három templomot és iskolát is építettek, miután az elsők tőlük elvétettek volt! — Könnyű volt az oly időben, midőn a buzgalom és áldozatkészség oly nagy volt, hogy — például — azon pozsonyi harangöntő, ki midőn egyháza számára az első harangot ingyen öntötte volt, ezüst tallérjait a harang vegybe veté a nélkül, hogy azokat csak olvasta volna is! Nem gondolt ö tallérjaival, hanem azzal, hogy a harangnak szép hangja legyen, s egyházának díszére váljék. Ilyen s ehhez hasonló példákat mutathat fel egyházunk viruló múltja. Az egyház nagyjai és kicsinyjer versenyeztek az áldozatkészségben, s „a jótéteményekben nem restültek meg.f c " Igy állottt fenn az egyház, így virágzott, így nyomult előre, mint sziveket lelkeket hódító erkölcsi hatalom ! Mi — legalább nagyobbrészt — ősi a lapitványokból élünk; s alig vagyunk képesek azt csak fenntartani is, mit azok létre hoztak. Igaz, hogy őseinknél szegényebbek vagyunk, s tán több oldalról vétetünk igénybe, mint azok. De azért mi is többet tehetnénk: mert hiszen nincs oly szegény, ki nem volna képes valamit adni, s midőn azt mondja, hogy nem adhat, akkor rendesen nem akar adni. Tagadni nem lehet, hogy áldozatkészségünk mind inkább csökken, s ez egyike legnagyobb bajainknak! Lényeges végre s nélkülözhetlen kellék valamint minden társaságban úgy ev. egyházunkban a béke és egyetértés; s egyházunk csak addig volt erős, csak addig dacolhatott a viharokkal, mig a hívek a szeretet és egyetértés kötelékeivel összekötve, békességben éltek. Hogy ezen béke és egyetértés az utolsó időkben nyelv és nemzetiség, pátens, dogmatikai viták és más súrlódások következtében nagymértékben feldulatott, azt hiszem, említeni sem kell. Igaz, e szomorú viták a nógrádi esperesség csendjét mind eddig nem zavarták meg; miért is nagy hálával tartozunk az isteni gondviselésnek, s 19*
