Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-12-27 / 52. szám

számosabb megható részletekbe elegyedik. Ön ellenben, ugylátszik, röviditni óhajtaná ezt az iszonyú, de a megelőző események mindegyikénél sokkal magasztosabb véget. Az ön felfogása szerint, unalmassá válik Jézusban az ö maga melletti bizonyságtétel! (345. 1.). Pedig hol kell nagyobbszerü, mint a veszélynek amaz örökös terhesedése, és a tekintélynek s kárhoztatásnak evvel egyszersmind növekedő keménysége, mikor Jézus minden vedelem nélkül, távol az ö kedves Galileájától, szemtől szemben a nap hatalmasaival, szembeszáll velők, leiántja álarcukat, s oly könnyűséggel kijálszodja törekvéseiket, hogy magok megrémülnek belé, és mindenek füle hallattára kárhoztatva őket, kiteszi magát a csalhatatlan, a rettenetes halálnak. Mire való elengedő ok nélkül megcsonkitni még az ö halála elbeszélését is ? Miért kelle csaknem ízült hangnélküli felkiáltásokká apasztani a megfeszitett oly egyszerű és oly mélységes szavait? Hát nem tudjuk-e, hogy a kivégzés e neménél a szenvedő beszélhet, hogy öt ebben semmi se akadályozza? Jézus ne mondhatta volna Máriának, a keresztyénre nézt örökre megható ama rövidke pár szót: asszony, imhol a te fiad!? s miért ne ? Mivel, ön szerint, Jézus ezelőtt már rég lábbal tapodott volt minden családi vonzalmakat! (oly vad fanatismusból, a mi semmihez sem hasonlít ö benne). Sokkal helyesebb lesz vala megállapodni ez oly rövid, oly gyöngéd s a körülette levőktől oly könnyen megtartható szavak előtt, és azt következtetni belölök, hogy amaz indu fakirhoz méltó vad kibontakozás (a szeretet széttépése) nem tulajdonitható Jézusnak. A mondat rövid-volta, meg az, hogy a János neve mellett semmiféle epitheton sincs, nem mutat-e az elfogultság távollétére és a históriai szavakra? Ha ezt valaki a János, vagy Mária, vagy épen Jézus tiszteletére költötte volna, máskép fejezte volna ki magát; a Mestert sokkal melegebb vagy Máriának, akár Jánosnak hízelgőbb hangon szólaltatta volna meg. A mi a Mária nevének a synopticus evangyéliomokból kimaradását illeti, ez nagyon természetes, Mária nagyon kevéssé volt ismeretes. A bűnbánó latornak adott bocsánatra vonatkozólag, ez a királyságnak és kegyelemnek oly ténye, a mely teljesen egyezik az Üdvözítő jellemével és előzményeivel, ez a tény, mely azt mutatja, hogy ö magához következetes volt mind halálig, finynyáson ki van törölve. Ha ez csak merő legenda volna is, de oly szép, hogy legalább említést megérdemelne. A végvacsora el van törölve, vagy semmivé apasztva; ön ez ellenében holmi mondásokat hoz fel, ön ennél többre becsüli azt a bizonytalan jelképet, mely a sz. János szerinti evangyéliomban (6 r.) az Üdvözítő beszédét zárja be, s ezt teszi ön, noha kijelenti, hogy közönségesen elismert dolog, hogy Jézus beszédei Jánosnál nem hordják magokon az authenticitás pecsétjét annyira, mint a más három evangyéliomban levő beszédek. Már pedig mind a három, s e kivül egy kétségbe nem vont levélben sz. Pál is, terjedelmesen elbeszéli a végvacsora szerzését. Melyiknek higyjünk hát? S ha ez nem merÖ önkényesség, ugyan mi az ? Ön a ritualismus elleni buzgalmában, a keresztséget és űrvacsorál, a mennyire csak lehet, kitörli. Mind hiába! Az evangyéliomból nem fogadhatjuk el észszerüleg azt, a mit ön elfogad, a nélkül hogy ne lássuk benne ezt az oly elemi — s megmondjam-e? — oly jelentékeny két szertartást; melyek közül az egyik jelképe a szív megtisztulásának, abban a pillanatban, melyben valakit keresztyénnek nyilvánítanak; a másik meg az a közös vendégség, az a családi, egyesülési, kibékülési vendégség, melyre Jézus minden tanítványait meghívja, hogy tartsák meg az ö emlékezetére szellemi közösségben ö vele és az atyával. Nem tudom, tudós barátom, látta-e ön valaha ezt a szertartást, a valamennyi szertartások legszebbikét és legmagasztosabbikát, a mi templomainkban. Meglehet, ha látta volna ön azt a mindenki számára (gyónási cédulák és egyházi engedély nélkül) nyilt asztalt, és ott körülette egyesülve, összeelegyedve minden rangot; a szegényt és a gazdagot, a világi delnöt és a szolgálót, a koldust Jézus nevében egyesülve ugyanazon asztal körül, iva ugyanazon pohárból szellemi, teljes egyenlőségben és Isten és a szentség után ugyanazon vágyakozásban, — talán megértette volna, milyen bölcs volt Jézus, hogy a szertartásoktól való iszonyát nem vitte a szélső radicalismusig. Itt emséi az asztalnál vallják, és itt üli diadalát az a tiszta vallás, a melyre ön törekszik, és a minek többnek kell lenni puszta abstractionál, vagy különben, a mi büntetésünkre, semmivé apad. Aug. 20. 1863. Közli: L á m p á s i. ISKOLAÜGY. NÉHÁNY SZÓ A HELY. HITY. EGYETEMES TANÜGYI BIZOTTSÁG ÁLTAL JAVASOLT „NÉPISKOLAI KÖZLÖNY" ÜGYÉBEN. Ki a h. h. egyetemes tanügyi bizottságnak a h. h. népiskolai ügy emelését célzó 5 évi munkálkodását figyelemmel kisérte, lehetetlen tagadnia, hogy az már eddig is oly hathatós lendületet adott népiskoláinknak, oly élénk mozgalmat és érdekeltséget idézett elÖ általánosan, melynek horderejét elfogultság nélkül kétségbe vonni nem lehet; s valóban méltó és hálás köszönetünket érdemlik azon férfiak, kik megbízatásuk fontosságától áthatva, annyi buzgalmat, fáradságot, önmegtagadást hoztak áldozatul egyházunk nevelési ügyének, oly kitartással küzdöttek meg a felmerült nehézségekkel, s oly célszerű eszközökkel törekedtek az ápolásukra bizott szent ügyet előmozditani. Azon üdvös intézkedések közt azonban, melyeket e bizottság az elébe egyetemesen kitűzött nemes cél elérésére felhasznált, alig volt szerencsésebben talált eszköz, alig biztosabb ut, mint azon szőnyegre hozott s a legközelebbi értekezleten helyesléssel elfogadott indítvány, miszerint egy népiskolai közlöny indíttatnék meg, melynek létesít hetése és fentartása tekintetéből az egyházkerületek kerestet-