Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1863-11-29 / 48. szám
uj világszellem, míg az első 3 században a keresztyén egyházon kívül levő pogányságban támadta meg az ó világszellemet s harcolt ellene, a 4-dik századtól kezdve az egyház körén belől kezdi meg a harcot, harcol az egyházba betódult paganismus ellen, mely kezdett itt mindinkább megerősödni, s a tiszta keresztyén szellemet minél hátrább szorítani. — Hogy a reformátiót megelőző hosszas küzdelemnek mi lett végeredménye, hogy az egyházba berontott pogányszellem mily erős gyökeret vert, s hogy ennek folytán a keresztyénség isteni tanai miként lőnek eltorzitva, vagy azokból egészen ellenkező értelem kierőszakolva, s a szabad fejlődés, haladás, a józan felvilágosultság gátlására mily intézmények hozatnak létre, hogy a keresztyénség előtti korszak, s a középkor vége közt minő hasonlat létezett: tán eléggé ismeretesek, s igy átmehetünk a két szellem közti küzdelemnek egy ujabb korszakára. N. Konstántintól a reformációig 12 század folyt le, ez idő alatt küzdött folyvást az uj szellem a keresztyénséget megvesztegetett ó szellemmel, de azt teljesen legyőzni, az egyházból kiszorítani képes nem volt, sőt a hierarchiában, szerzeteséletben, több más intézményben, tanban s babonában oly erős bástyákat alkotott e szellem magának, melyekről az uj szellem ostromló nyilai eredménytelenül, sőt legtöbbször az ostromlót sebezve pattantak vissza. Miért is ez uj szellem ha élni akart — pedig élnie kellett, mert életre volt hivatva — kénytelen vala a középkor keresztyénségével szakitni, s magának érvényt szerzendo egy uj orgánumot, egy uj egyházat alkotni. Igy jő létre az evangeliomi reformált egyház, igy válik szét a keresztyénség két ellentétes táborra, s megkezdődik ujult erővel s tűzzel, vagyis folytattatik a 15 százados harc, azzal a külömbséggel, hogy az uj szellemmel szemközt most már a keresztyénség köpenyébe burkolt, sok tekintetben meggyengült, s magába több keresztyén elemet felolvasztott ó szellem állott. Az egyik tábor jelszava: „előre" a másiké „maradjunk;" — amaz kitűzi a lelki szabadság s haladás evangeliomi lobogóját; emez mozdulatlan marad, s feltétlen vakengedelmességgel védi a várat, a papuralom sáncait, melyet a középkor atyái alkotának, s melybe e tábor nagyjai oly sok jó napot töltenek s oly kényelmesen érzék benne magokat. E két tábor közt ujult fel mondom a két szellem, vagyis a szabadság és tekintélytől függés, — a haladás és stabilismus közti harc. E két külömböző szellem eléggé ismeretesek. Az elsőre nézve elég felemlitnem Luthert reformátori első éveiben, midőn míg egy részt a „De libertate christiana" cimü mű kiadásán dolgozik, addig más részről a wittembergi várkapu előtt kanócot ragad, hogy megégesse a máglyára tett pápai bullát s jus canonicumot, s ez által megsemmisítse — legalább magára s elvtársaira nézve a keresztyén szabad fejlődés útjában álló akadályt, szellemi billincseket, vagy midőn megjelenik a vormsi gyűlés előtt, hol a sz.Írásból merített meggyőződésének ellenébe tétetik századok hite, kortársai millióinak tekintélye, ellene vannak a legfőbb világi és egyházi hatalmasságok, és ő mindezek dacára meggyőződéséhez hűn ragaszkodva „én máskint nem tehetek"-kel felel, elég lesz felemlitnem az ágostai vallástételt átnyújtó protestánsoknak a császár azon kérdésére: van-e még egyéb kívánni valójuk ? adott feleletét „most nincs egyébalatta értőleg kifejezvén ezzel, hogy a további haladást, fejlődést épen nem kívánják e vallástétellel megakadályozni. — Elég lesz mutatnom Schweiz reformátoraira, kik az ó szellem minden müvét, maradványát ugy a tanokban, mint a szertartásokban vagy egyházalkotmányban teljesen lerombolni, radicaliter felforgatni, s az első keresztyénség evangeliomi szabad szellemét teljes erőben visszaidézni törekedtek. Legyen elég végre a helvét hitvallást idéznem, melynek előszavában kimondatik: „azoknak, kik az Isten beszédéből jobbakra tanítanának, készek vagyunk köszönettel helyt adni, „s engedelmeskedni;4 ' 2-dik cikkében igy szóll: „Csak azt ismerjük a sz.irás igaz értelmű és helyes magyarázatának: mely magából a sz.Írásból vétetik, t. i. annak a nyelvnek tulajdonságából, melyen a sz.irás irva vagyon, és a melynek értelme a körülményekből világosittatik stb.később igy: „Nem tűrünk azért a hit dolgában támadó kérdések eligazításában más itélő birót az Istenem kivül." Nem érzed ezekben sehol a tespedés, mozdulatlanság bűzhödt legét, vagy a tekintélyimádó szolga érzetet; haladás,tökélyesbülés, szabadság, szóval élet, — ez az uj szellem ismertető jele.—Más részről elég felmutatnom a Trientben összeült
